BIRSEGRES

9. fejezet

Mojca felállt végre a székből. Előrébb lépett, Gida felé, de nem ment hozzá közel. Karjait összefonta a mellkasa előtt, a feltűrt pólója vége festékes volt, ahogy az alkarja is. Az apró és dundi ujjai ökölbe szorultak, és a nyakán kiduzzadt egy ér.

Gida kinézett az ajtón, hogy látja-e még Norkát, mert nem akart kettesben maradni a legrégebbi barátnőjével, de a lány már nem volt sehol, csak az este hűvösét fújta be a szél.

– Húzd le a csuklyát. A végeit már látom, tudni akarom, mennyire súlyos – mondta Mojca.

Gida engedelmeskedett, mert pont úgy érezte magát, mint Lidivel az előző reggelen (vagy az is ugyanezen a napon volt?). Az ő hibája volt, hogy így alakultak a kettejük között a dolgok, hát el kellett viselnie a következményeket.

– Először megmosom, de szerintem nem menthető – mondta Mojca, mégsem mozdult el Gida elől, ezért ő sem tudott elindulni. Habár könnyen kikerülhette, sőt akár át is ugorhatta volna... Nem, erre most nem gondolhatott. Valószínűleg nem voltak olyan viszonyban, hogy Mojca kisnövésén nevessenek. Régen ez persze nem lett volna gond.

De most a lány szűkre vonta a kékeszöld szemeit (alul-felül vastag fekete kihúzással), és magasba emelte a vékony vonallá szedett szemöldökét. Csak a száját nem tudta úgy szorítani, hogy ne tűnjön így is mosolyra állónak. Mert hiába, ha az elmúlt huszonkét év alatt nem feszítette elégszer dühösre a száját, akkor egyszerűen nem ment jól a mozdulat. Pedig oka lett volna rá. Talán több is, mint egy őt elhagyó legjobb barátnő.

Habár nem.

Ez árulás volt.

Gida nem kapott levegőt a hirtelen felismeréstől. Bárhogy is bánt Mojcával a családja, az, amit ő tett, rosszabb volt.

Most pedig ott állt előtte, a mellkasáig ért, és dühösen nézett rá.

– Menj, keresek tiszta törülközőt – mondta Mojca, és elállt az útjából.

Gida alig tudott lépni, valahogy mégis elért a székig. Lerogyott, a fejét a porcelán hajmosóba hajtotta, becsukta a szemét, és csak a légzésére figyelt. Valahogy újra meg kellett találnia a ritmust. Létezett egy ritmus, ugye, ami nem esett a nehezére...? Huszonkét évig alig figyelt rá, most miért nem találja meg? Fenébe is, légzéstechnikát is tanult. Hogy kell ezt jól csinálni?

Mojca hangos nyikorgással a feje mögé tolta a műanyag magasítót, amire aztán újabb nyikorgással felállt. Gida hallotta a víz spriccelését, aztán megérezte a fején az égető sugarat. Erős volt, és majdnem elviselhetetlen hőmérsékletű, mégis pár pillanat alatt elolvasztott minden remegést és zihálást a testében.

Érezte a sampon hűvösét, és Mojca ujjainak erős masszírozását.

Körbe és körbe a fején.

Zsibongott és melegedett a fejbőre, az érzés végigfolyt a testén. Elernyedt tőle.

Mojca lemosta a sampont, a mangós illat mégis még hosszan megült a párában. Aztán lelépett a magasítóról, kotorászott, és közben morgott.

– Nem hiszem el, hogy lehet ilyet művelni egy hajjal. Milyen festék lehetett ez...

Nem Gidának beszélt, habár a hangja még mindig mérgesnek tűnt.

Aztán újabb műanyagkupak csapódott fel, majd intenzív édes illat áradt szét. Gida újra érezte a hűvöset a fején, aztán ezt a kellemes sűrű állagot, amit Mojca keze finoman a hajába masszírozott. Egy vékony érben víz és balzsam csorgott a nyakába, de ezt sem bánta.

– Ezt most csak azért csinálom, mert egyszerűen meg sem bírnám fogni... A végén még kondícionálok rendesen – mondta Mojca. Erre sem várt választ, Gida pedig nem is tudott volna semmit mondani.

A mattfekete, fejére lapuló hajából negyedóra alatt rövid, szinte fiús frizura lett. Sötétbarna volt, az igazi hajszíne, ami végre nem tűnt kopottnak a hajtöveknél, hanem élettelien csillogott, kiemelve az arcát és a szemét. Ha nem a túl nagyra nyúlt kapucnis pulóvere lett volna Gidán, talán szívesebben nézte volna önmagát a tükörben.

Ehelyett inkább a mögötte pokoli gyorsasággal dolgozó Mojcát figyelte, aki feszült figyelemmel forgatta a fejét, és vizsgálta a haj szimmetriáját a füle mellett.

Mojca nyaka kipirult, le egészen a mellkasáig. A fehér és festékfoltos pólója alatt egy színes top volt, igazán merész kivágással. A farmerja a csípőjén feszült, színes övvel felhívva rá a figyelmet. Gida elgondolkozott, hogy milyen gyerekruhákat készítenek mostanában, ha egyáltalán Mojca még mindig gyerekruhákat vásárol... Bár ez a top talán nem az volt. Elképzelte Norkán, aki nagyjából ugyanekkora volt, és nem tetszett neki az ötlet.

– Megvágtalak? – kérdezte Mojca.

– Dehogy – suttogta Gida, és először nézett a lány szemébe, még akkor is, ha csak a tükrön keresztül tette.

– Remélem, ezt nem fodrász művelte veled.

– Nem – mondta Gida, és nagyot sóhajtott. – Én csináltam magamnak.

– Sejtettem – mondta Mojca, és a másik kezébe vette az ollót, majd a végével a tükör felé mutogatott. – Mindig ilyen dolgokat csinálsz magaddal. Csoda, hogy nem hullott ki az egész.

– Sajnálom – suttogta Gida.

– Sajnálhatod is. Így elrontani egy ilyen dús hajat. Tudod, hogy mit nem adnék érte, ha az enyém ilyen lehetne? Befesteni feketére... Ráadásul mivel? Elképesztő.

– Mojca – suttogta Gida, aztán kihajtotta a törölközőkből a kezét, és megtörölte a szemeit. – Megmosnád még egyszer a hajam?

– De már a balzsam... Mindegy. Nem fog ártani – mondta Mojca, és lelépve a magasítóról, egy tökéletesen irányzott mozdulattal már vissza is rúgta hajmosó mögé.

Gida még oda sem ért, amikor már megnyitotta a csapot, és nem zavartatta magát akkor sem, amikor a lány zokogni kezdett. Csak lassan masszírozta tovább a fejbőrét.