BIRSEGRES

25. fejezet

– Téged teszlek ki először – mondta Blaž, és a visszapillantóba nézett.

– De előbb Gida esik útba... – mondta Harri, és ásított egyet. A hátsó üléssor közepén ült, leejtett vállakkal. Az arcán még mindig meglátszott a párnaként használt mellényének nyoma.

– Így lesz – mondta Blaž, és lassítás nélkül áthajtott a határon. Az őrbódéból villódzó kékes fény világított az útra, de senki sem állt kint. Az út csillogott a harmattól és visszatükrözte a kocsi reflektorát.

– Mehettem volna Zlatkóval is – motyogta Harri. – Vagy ottmaradok Mojcával műszakváltásig. Ennyi erővel...

Harri még akkor is morgott valamit, amikor Blaž bejárt a házuk előtti hídra, aztán ugyanolyan hangon elköszönt tőlük, esetlenül kimászott és becsapta maga után az ajtót. Blaž megvárta, amíg a mozgásérzékelők fényei a ház bejáratánál is felvillantak, és jobbra indexelt, majd gázt adott.

A Gedeon-ház felé vezető legrövidebb út balra volt.

Felhős volt az ég, szinte teljes sötétségben autóztak, csak a ködfoltok szívták magukba az út melletti lámpák fényét. Az erdő mindkét oldalról koromfekete volt, olyan, mint egy festett díszlet árnyéka. Blaž gyorsan hajtott, de finoman. Csak akkor lassított, amikor a fák végre elmaradtak mellettük, és egy hosszú, felfelé tartó egyenes után a domb tetején egy földút nyílt jobbra. Blaž élesen bekanyarodott rajta. Mindkét oldalról tenyérnyi kukoricák bökték át a barna földet, mintha csak végtelen sorokban tűzdelték volna oda őket. A köd miatt nem lehetett ellátni semerre sem, még a falu fényei sem értek el hozzájuk a távolból, olyan volt az egész, mintha a világ tetején autóznának. Csak ők ketten voltak ebben a későéjszakában, meg az olajszagú ülések, a fűtés melege, és a ködbe fúrt két egymásba érő sárga fénykör előttük.

Még mielőtt teljesen járhatatlan lett volna a talaj, kettéágazott az út. Blaž balra fordult, végre elhagyva maguk mögött a traktorkerekek mély vályúit. Az új irány szűk volt, bokrokkal sűrűn benőtt, és alig párszáz méter után meg is szűnt egy vadászles előtt. Blaž megállította a kocsit, behúzta a kéziféket, lekapcsolta a világítást, de nem állította le a motort. A műszerfalon sárgán világítottak a visszajelzők, a beömlőkből továbbra is forró levegő áramlott a légtérbe.

Gida nem nézett a fiú felé, csak megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. A köd párájának hidege megcsapta az arcát, úgy, mintha egy bálból lépett volna ki cigarettázni, pedig nem is mozdult, mióta elindultak, és egy szót sem szólt a benzinkút óta. Érezte, hogy forró lehet a bőre, de még csak meg sem tapogatta az arcát a kezével. Az úgyis remegett. Azt is hallotta, hogy szabálytalanul veszi a levegőt, de emiatt sem állt meg, hanem csak benyitott a hátsó ajtón. Amikor feltérdelt az ülésre, a rugó halkan megnyikordult alatta.

Blaz ekkor már ott volt.

– Nem szedek már – mondta Gida anélkül, hogy a fiúra nézett volna.

– Vettem az este – mondta Blaž rekedten. A jobb kezében, amivel az ülésre támaszkodott, egy bordó doboz volt. A lábai szétvetve, a bal keze még a kilincsen.

Gida előre csúszott, hogy be tudja csukni maga mögött az ajtót. Még mindig térdelt, a kezeit az ölébe ejtette, a kardigán szárai túllógtak az ujjain. A szoknyája felgyűrődött a lábai között, kilátszott a harisnyanadrág megerősített varrása a combján. Nem mozdult, hogy megigazítsa.

Blaž elengedte végre a kilincset, és a hajába túrt. Még akkor is a tarkóját fogta, amikor Gida felé fordult. A műszerfal fényei halványan megvilágították a fél arcát, de Gida nem azt nézte, hanem a nyakát. Az apró libabőröket a barna bőrén. Aztán a pólóját, ahogy a hónaljában felgyűrődött két ránc remegni kezdett, mire a mellkasára ért.