BIRSEGRES

20. fejezet

A nap tűzött, a föld fullasztóan poros volt, a krumpli dohszagú, a zsák megvágta az ember ujját, ha nem figyelt, a szóda megmelegedett, és habár csak a sínek túloldalán voltak, légvonalban ötszáz méterre a hátsókert kapujától, egyiküknek sem volt ereje visszamenni valami hidegebbért, így hát magukban szenvedtek.

– Gyűlölöm a földművelést – nyögte Gida.

– A főiskolával megmenekülhettél volna, de nem, neked a vidék fiai kellenek, hát ne panaszkodj – suttogta Mojca, aki alig volt lemaradva tőle. – Jaj, olyan vagy, mint akiből kivertek minden tudást, ne erővel kapálj, húzd azt a szerencsétlent, vagy nem bírod ki.

– Férfiak. A családba férfiak kellenek – nyögte Gida, és összeesett, egyenesen a sor közepébe. Majd a kapát az égnek emelve és nagy ívben lóbálva még azt kiabálta: – Szünet!

– Ó, ne legyél már ilyen gyenge, kelj fel, mert átlóg a lábad hozzám – mondta Lidi, aki beérte Gidát.

– Mi történik ott elől? Az én derekam se rugóból van, mi lenne, ha csak a végén állnánk meg? – kiabálta Dani.

– Szünet! – ismételte Gida erőtlenül.

– Mojca, cseréljetek, mert mindjárt belehal – mondta Lidi, és olyan lendülettel csapott a földbe mellette, hogy Gidának össze kellett húznia magát.

– Ez nem igazság! – morogta Mojca. – Azt sem tudom, hogyan vettetek rá erre az egyetlen szabadnapomon a héten...

– Mit mondasz? – kérdezte Dani.

– Férfiak kellenek ebbe a családba, azt üzeni Gida – mondta Mojca hangosan, aztán körülnézett, és ő is kiejtette a kezéből a vödröt, de arra azért ügyelt, hogy ne guruljanak szét a krumplik, és hogy a már kihúzott sorban se tegyen kárt.

– Szemét dög – suttogta Gida.

– Blažra gondolt? – kérdezte Lidi talán túl lelkesen.

– Húúú! – kiabálta mögöttük Dani, miközben megsorozta őket pár krumplival. – Erős fiúnak látszik, felőlem jöhet.

– Miért nem traktor húzta ki a sorokat? Bánáthékkal is összevesztünk? – kérdezte Gida óvatosan kinézve Mojca fedezékéből.

– Nem érdemes ennyiért traktort hívni, meg nem is tudna hol megfordulni – mondta Lidi, aki akkurátusan, éllel lefelé belehelyezte a kapáját a sorba, és elindult az árnyékos borok felé, ahol a reggeli harmat már felszáradt, és a ringlók sűrű fodrai virágoztak az erdő szélén.

– Bemegy az erdőbe, ott megfordul a fák közt...? Így összehúzza magát kicsire? Nem? – kérdezte Gida, miközben felállt, aztán összehúzta magát, a testével is példát mutatva a traktornak.

– Mi, a traktor...? – kérdezte Dani.

– Az hát. Nem is én – mondta Gida megrázva magát.

– Pihenőidő? – kérdezte Nana.

– Ne már! – sikított Dani, a semmiből előbukkanó mamira és Nanára a már betemetett sorok között.

– Legalább menjetek be az árnyékba, napszúrást kaptok – mondta Nana és a kezeivel az erdő széle felé hessegette őket.

– Igen, Nana.

– Megyünk, mami.

– Ugye te nem hajladoztál? – kérdezte mami Danicától, aki a derekát masszírozva ment el mellette.

– De mami.

– Nem kellene. Mi van, ha bajod lesz?

– Mi bajom lenne?