BIRSEGRES

12. fejezet

Blaž. Nem sokat változott.

Mégis olyan volt, mint egy idegen.

Egy idegen, aki hasonlított valaki másra. Vagy egy emlékre.

Gidánál másfél fejjel magasabb volt. És vékony. Vagy legalábbis nem olyan izmos, mint Zlatkó, aki még mindig előtte állt. (Gida most vette csak észre, ebben a trikóban, hogy Zlatkó a tetoválások alatt tele volt pakolva izmokkal. Ezt hogyan csinálta pár év alatt? És nem fázott? De főképp: miért nem állt már végre odébb?)

Blažon ing volt, kék aprómintás rövidujjú, alatta fehér pólóval, aminek a vége kilógott egy kicsit. Az alatt pedig ott volt a határvonal a lebarnult karja, és a világosabb bőre között. Vajon hol barnult le ez a fiú tavasszal?

Gida nézte a sötét szőröket, amik még mindig kötelességtudóan, egymással párhuzamosan futottak lefelé a karján, és az apró barna foltokat, amikről egy estén azt hitte, hogy csillagképek, de végül nem találta meg őket az égen.

Blažnak nagy tenyere volt, az ujjvégein kezdődő bőrkeményedések, a körmei szélén itt-ott olajmaradvány. Gida minden egyes centimétert látott, a bekékült körmöt a jobb gyűrűsujján, a sötét szőröket a kézháton, amik a csuklónál örvénylettek. Ez a kéz nagyon meg tudott ragadni dolgokat, de finom is tudott lenni. Szinte súlytalan.

Nem kellene erre gondolnia.

Gida nem nézett Blaž hasára, és nem képzelte el a köldökétől lefelé mutató sötét sávot, mert így is biztos volt benne, hogy fellobbant az arca. A földre fordította a fejét. Blaž egyszerű sportcipőjét nézte, a tökéletesen világító fehér talpat, amit mintha még nem viselt volna senki korábban. És a farmer kicsit túl hosszú szárát, ami a sarkánál valószínűleg rojtos lehetett emiatt.

– Most köszöntök, vagy üljünk be végre? Kurvára kezdek fázni – mondta Zlatkó, aztán egy fénycsík szelte át Gida látóterét, ami valószínűleg öngyújtó lehetett. Füst és dohányszag csípte a szemét pár pillanattal később, ami elvakította.

Aztán egy másik illat férkőzött az orrába.

Blaž előre hajolt, és két esetlen, gyors puszit nyomott Gida arcára, aztán már vissza is lépett a kocsihoz.

Nem, ez nem így történt.

A világ megállt a forgásában. Először egy erősen fűszeres illat csapta meg Gida orrát, aminek a magjában ott volt Blaž bőrének kipárolgása, az a forró és megfoghatatlan szag, ami gúzsba kötötte Gida hasát, és beleszúrt a méhébe.

Aztán meleg fuvallatként megérezte a mozgást. Egy test lépett előre, majd óvatosan megdőlt az irányába. Blaž nyakán átrendeződtek az inak és az izmok, ahogy elfordította a fejét, tánc volt ez a bőre alatt, a nyakán lévő három apró barna folt háromszöge változott kicsit, az ádámcsutkája fel-le mozdult egyet.

Az állán szinte csillogott a friss az arcszesz. A szája íve tökéletes volt, enyhén felfelé ívelő, sötét és duzzadt. Az alsó ajkát a fogaira feszítette, ilyet akkor csinált, ha bosszús volt. A felső fölött az orrcimpái lassan tágultak, hogy aztán elernyedjenek. Blaž orra vékony volt, és talán hosszú is, de Gida mindig is arányosnak tartotta.

Az arcáról eltűnt a gyerekkori kerekség, a bőre már a csontokra és az izmokra feszült.

A szemöldöke sötét volt, ahogy a haja is, habár az most még nem mutatta az igazi színét, legfeljebb pár centis lehetett. Valószínűleg kopaszra vágatta, és hagyta nőni, mert egy kicsit rálógott már a fülére. Dús volt, Blaž haja mindig is dús volt, a homlokának a bal szélén egy forgóval, amitől egy tincs örökké az égbe ágaskodott. Ez nem függött össze a sebhellyel, ami nem sokkal alatta volt, mert azt később szerezte. (Blaž teste tele volt gyerekkori forradásokkal, mert egy időben fékezhetetlen volt.)