BIRSEGRES

4. fejezet

Mert az van a Gedeon családdal, hogy közülünk néhányan egy ideje halottak voltak. Ezzel persze nem foglalkoztunk, és igyekeztünk senkinek sem a szemére hányni a dolgot, mert a többség például nem is tehetett róla, de mindenképpen úgy gondoltam, hogy közölnöm kellene ezt, mert vannak, akik fontosnak tarthatják. Hát nekik mondom, hogy Nana például egy ilyen halott volt. Kezdhettem volna ezzel is? De miért, amikor ez nem számított, mert nem azért mondott furcsákat, mert meghalt... Na jó, ez Nanára éppen nem igaz, nála azzal kezdődött az egész, hogy meghalt. Teljesen megváltozott tőle. A mami szerint a sohanemvolt kamaszkorát próbálta így megélni, de azért most komolyan, hatvan felé, egy halál után...?

Nem szerettük és nem is használtuk a szellem szót. Mondjuk mást sem használtunk, mert köztünk szólva, nem sok minden maradt. Egyszerűen tudtuk ezt a dolgot, és kész, meg aztán nem is igazán befolyásolt semmit. Úgy értem, aki nem élt, az persze nem evett, meg a többi ilyen dolog, és nem az olyat kértük meg, hogy emelje le a lisztet a felső polcról. Pedig kis dolgokat még az egyszer meghalt Gedeonok is meg tudtak mozgatni (és volt egy ijesztő kivétel is, de róla később mesélek).

Egyébként pedig mindent pont ugyanúgy tettünk, mintha ez a kis malőr nem történt volna meg a család érintett tagjaival. Kivéve, hogy a faluban nem beszéltünk arról, hogy némelyik Gedeon nem volt hajlandó meghalni, mert már így is elég fafejűeknek tartottak minket. Ráadásul családon kívül nem is látta az érintetteket senki, szóval minek...

Mindenhol vannak családi titkok, nem?

A beszélgetés a konyhaasztal körül (és benne állva) egy kicsit még a túlvilági dolgokkal folytatódott, én nem igazán figyeltem, mert elég érdektelennek tűnt, ehelyett az ablakon néztem kifelé. Pont a házunk előtt állt az utcai lámpa, és ha eléggé kancsalítottam, akkor csak a betonoszlopnak a résein keresztül láttam az utat és a velünk szemben lévő földet. Néha mezei nyulak futottak át rajta ilyenkor. Közben megcsendült az ajtócsengő kétszer is, úgyhogy anya átment a kisboltba, de aztán vissza is ült közénk. Az első vásárlók még hajnalban megérkeztek, és mire mi reggelizni kezdtünk, akkorra mindig csak néhány ember maradt. Aztán fél kilencől újra visszatértek, amikor a gyerekeket már elkísérték az óvodába, és a részegesek is összeverődtek a hídnál.

Akkor kaptam csak fel a fejem, amikor anya azt mondta, hogy apa beszélni akart vele tegnap Gidáról, de aztán mégsem kereste. Az asztal viaszkosvásznát néztem meredten, hogy ne lássa meg senki, ha elpirultam. A Car-örökségnek köszönhetően szeplősek és pirulósak is voltunk.

– Mit akarhatott Rado? – kérdezte Dani. A hangja magasabb volt, mint szokott.

– Kicsi Gidám – sóhajtott mami.

– Nem mondta, csak... Hát, Gida... – suttogta anya. – Mit jelenthet, hogy beszélni akart velem?

– Kérdezd meg a volt férjedet, és megtudjuk – mondta Nana.

– Nem a volt férje – mondta Dani, és újra lecsapta a bögréjét az asztalra.

– Mikor beszéltetek vele utoljára? Tud valaki valamit róla? – kérdezte mami. Halk volt, mint mindig, de mindenki elhallgatott. Nem csak azért, mert amikor a mami szólt, arra mind figyeltünk, hanem... Tudtam, hogy nagyon-nagyon régen nem beszélt a családból Gidával senki sem. Anya pár hónapja próbálta utoljára, Dani pedig karácsonykor fogadta meg, hogy többet nem hívja.

– Mikor is volt itthon utoljára? – kérdezte Nana. Aztán szinte vágni lehetett a csöndet. Csak sokára szólalt meg Dani nagyot sóhajtva. 

– A temetésen – mondta. 

Utána hallottam azt is, hogy anya szipogni kezdett. Ettől is megfájdult a hasam. Gyorsan akartam mondani valami vidámat, hogy ne legyen szomorú, de nem jutott eszembe semmi. Ilyenkor soha nem jut eszembe semmi. Talán ezért kellene többet beszélnem, hogy legyen gyakorlatom. 

– Lehet, hogy hazajön, ha végez, és Rado csak ezt akarta elmondani – mondta Nana remegő hangon. Mert attól még, hogy az ember nem megy a halála után sehova ebben a háztartásban, egy temetés még így sem válik kevésbé borzasztó dologgá. Főleg amiatt, ami azt megelőzte.

– Nem hiszem, hogy hazajönne – mondta anya, és valószínűleg felállt az asztaltól, mert hallottam a szék nyikorgását (felnézni még mindig nem mertem). Aztán a kisbolt ajtaját is, pedig nem is csöngetett senki.

– Hát én kíváncsi vagyok, mit akart Rado – mondta Nana. – Még ha az a lány végez is idén, hol van még a diplomaosztás...? Nem arról akarhatott... Osztanak egyáltalán diplomát egy ilyen iskolában?

– Nincs azzal az iskolával semmi baj – mondta mami. – Ugye, Norka? A színészet szép mesterség.

Nem mertem felnézni, mert a mami biztosan észrevette volna rajtam, hogy tudok valamit, ezért csak bólintottam.

– Musical színész és... Mi a másik? – morogta Dani. – Vagy csak ennyi? Nem, mert hosszabb volt. Emlékszem, amikor mutatta a jelentkezési lapon. Ti nem tudjátok...? 

– Soha nem értettem, mit akar ezzel az egésszel. Gida nem olyan, aki... – mondta Nana.

– Vagy operett? – mondta Dani. – Nem, operett az... Van még egyáltalán olyan? Talán még Pesten sincs.

– A húgodnak gyönyörű hangja van, és büszke lennék rá, ha ezt sokan megismerhetnék... – mondta mami. – Ennyit gondolok Gidáról. Most pedig megnézem Jožát, felébredt-e. Segítene valamelyikőtök?

Újabb széknyikorgás, újabb léptek.

– Tudott aludni? – kérdezte Dani kicsit később. A hangja alapján már átértek az előszobába, és aztán nemsokára meghallottam a bejárati ajtó kilincsét is. (Az is nyikorgott. Mióta apa nem élt velünk, a Gedeon-ház elkezdett önmagába roskadni.)

– Ketten maradtunk, úgy látom – mondta Nana.

– Hát igen – sóhajtottam, és végre ki mertem egyenesíteni a nyakamat.

– Elmeséljem, milyen volt a tegnapi előadás? Én egész jól szórakoztam, de az anyád nagyon haragudott utána... Azt mondta, nem szabadna kimászkálnom a házból. Pedig nem akadályozhat meg benne. Évtizedeket töltöttem azzal, hogy miattuk nem gondoltam magamra. Most már szabad vagyok. Oda megyek, ahova akarok... Ó, sajnálom. De tudod, mi van? Jobb is, hogy nem kell iskolába menned, hidd el – mondta Nana, és felém nyújtotta a kezét az asztalon keresztül. Furcsa nagymama volt, de ha az ember nem úgy gondolt rá, akkor azért lehetett szeretni. Én szerettem. És hát sokat is voltunk kettesben, szóval mit tehettem volna?

– Nem is akarnék – mondtam, mert ez igaz volt. Tényleg nem hiányzott az iskola.

– A kórháznál is jobb hely ez – vágta rá Nana bíztatóan. Vagyis annak szánhatta.

– Igen, annál mindenképp.

– Akkor, mihez van ma kedved?

– Nem a kórházról beszélni? – kérdeztem, de gyorsan meg is bántam. Szerencsére Nana nem lett dühös, hanem csak nevetni kezdett. Azt hiszem egy kicsit többet megengedtem magamnak vele szemben, ha csak kettesben voltunk, mert szerintem én voltam a kedvenc unokája. Azt viszont nem tudom, hogy ez összefüggött-e a rákdologgal. Lehet.