BIRSEGRES

7. fejezet

Zlatkó eltűnt reggelre, csak az átható cigarettaszag maradt utána és a szemét a padlón. Helyette Norka állt az ágy lábánál, és zavart tekintettel nézte az ébredező Gidát. Gyönyörű volt ez a kislány, ahogy a vörös haját szinte fellobbantotta a reggeli napfény. Gida annyira vágyta megölelni, hogy hirtelen elfelejtett minden mást.

– Anya tudja – suttogta Norka. – Ide tart.

Gida ettől a pár szótól aztán újra emlékezett, a szíve a torkában dobogott, és elsötétült előtte a világ egy pillanatra. Menekülni akart, de biztos volt benne, hogy nincs hova.

– Ne mondd meg neki, hogy itt voltam. És ha végzett, gyere be a szobámba. Mutatok valamit – suttogta Norka, és óvatosan az ajtó felé hátrált, aztán a földig hajolva, az erkély takarásában a szerszámoskamra felé indult a lépcső helyett.

Gidának ekkor már eszébe jutott, hogy ő is menekülhetett volna arra, át az erkélyeken a nagyházba, ahogy gyerekként tette, mert biztos volt benne, hogy Lidi az udvaron keresztül tartott felé, de már későn volt. Hallotta, ahogy kinyílt a kiskert ajtaja, és döngő léptek indultak felfelé a lépcsőn. Gida már csak abban bízott, hogy legalább Norka megússza az egészet. Azt tudta, hogy ő már elveszett. Magára zárhatta volna a fürdőt, de Lidi hangerejétől akkor sem menekült volna.

*

Ahogy számított rá, hosszú volt, és érzelemdús. Gida nem ellenkezett és nem magyarázkodott. Úgy érezte, hogy megérdemli az egészet. Ha Lidi kiabálni akart vele, nem volt joga ahhoz, hogy megakadályozza őt ebben. És valószínűleg nem is tudta volna.

Az első pár perc után azt vette észre, hogy egyre nyugodtabban viseli azt a fajta tipikus Lidi-féle számonkérést, ami nem várt válaszokat.

Erre számított, ezt kapta, és ez valamiért biztonságot adott neki. Nem mert volna mosolyogni, mert Lidi szemöldöke azt kiabálta felé, hogy ne merészelje, de legszívesebben megtette volna. Itthon volt, ahol minden úgy történt, mintha el se ment volna.

Na jó, annál azért egy kicsit intenzívebben. De ugyanúgy nem érezte jól magát, ahogy szokta, és ez igazabb volt végre, mint az elmúlt napok bujkálása.

Egyedül az fájt neki, hogy Radót is belekeverte az egészbe, mert az elhangzottakból úgy tűnt, hogy Lidi vele kezdte a veszekedést még hajnalban.

*

– Lidi, vagyis anya visszament a boltba, itt vagyok – mondta Gida lihegve, amikor belépett Norka szobájába. Azt a részt elhallgatta, hogy egyenesen ide rohant, ügyet sem vetve a többiekre, miután Lidi szinte betaszigálta a konyhába, hogy egyen valamit, mert szerinte úgy néz ki, mint egy élőhalott. (Ami ebben a háztartásban legalábbis véleményes megnevezés volt.) Gidából elszállt minden bátorság, mihelyst meglátta mamit, Nanát és a fiúkat, és egyenesen az unokahúga szobájába sietett. Önmagát is meglepte, hogy senki sem indult utána.

– Nincs meg az ágyad? – kérdezte Gida, amint levegőt kapott.

– Aha, anya belátta, hogy felesleges – válaszolta Norka anélkül, hogy felnézett volna. Leült a rózsaszín huzatos kanapéágy szélére, aminek hullámos volt a háttámlája. Az ágyneműje bevetetten feszült alatta, Norka pedig egyenesen a huzatba nyomott hercegnőrajz fején foglalt helyet.

Gida még élénken emlékezett a túl nagy kórházi ágyra, ami alig fért be, de Lidi ragaszkodott hozzá, hogy Norka saját szobájában legyen, ezért Rado, Zlatkó és Blaž megoldották valahogy, hogy felhozzák az emeltre. Ahogy arra is emlékezett, hogy milyen sokat ült annak a szélén, és közben hallgatta a lányt.