BIRSEGRES

6. fejezet

– Halkan, még meghallják! – suttogta Gida, és megpróbálta távolabb taszigálni magát, de az alak ráfeküdt a takarókra, és úgy tűnt, mint akinek nem is állt szándékában megmozdulni. Vagy nem áll lehetőségében. Mert Zlatkón nem az érződött a kipárolgása alapján, mintha egy kocsmából jött volna, hanem inkább az, mintha egy kocsma költözött volna belé.

Az ablakból beáradó halvány holdfény megvilágította a fiú arcának körvonalait, és szétáradt a mellkasán, egyenes sávokra osztva azt a redőny réseinek eltorzított másaként. A hasa még mindig egyenetlenül emelkedett és süllyedt, de már csak lihegett, nem nevetett. A feje szinte teljesen kopasz volt, a sasorra ettől még jellegzetesebbnek tűnt. Az arca beesettnek látszott, de az is lehet, hogy csak az arccsontja szélesedet kit, mióta Gida nem látta. Mintás sárga póló volt rajta, ami a nyakánál foszladozott, alul pedig egy öltönynadrág (az vajon miért?), amiből kiállt a csípője. És cipő a bal lábán, de az már bőven a parketta fölött, nem az ágyon.

Zlatkó hosszú ujjaival a szájához nyúlt, mint aki ki akarja venni a cigarettát, de mivel nem találta, csak zavartan megvakarta végül a homlokát. Gida ekkor vette észre a bőrét borító tetoválásokat, amikor a fénycsíkok szinte életre keltették őket. Majdnem egymásba érő figurák sorakoztak a kezén, a csuklójától egészen a póló ujjáig, és a nyakszirtjénél is kilátszott a végük.

– Mit keresel te itt? – kérdezte Gida. Addig tekergett, amíg kifeszegette a kezét a takaró alól, és a könyökére támaszkodva a fiú felé fordult. Dühös volt és meglepődött.

– Hogy én...? – nevetett Zlatkó. – Te mit keresel itt? Azt hittük, meghaltál.

– Ki hitte? – kérdezte Gida.

– Várj, nem vagy halott, ugye? – kérdezte Zlatkó, és ő is felkönyökölt. A világoszöld szemei félig lecsukódva, fókuszálatlanul néztek nagyjából előre. Részegebb lehetett, mint a lány hitte. Húsz-harminc centi volt legfeljebb közöttük, és Gida orra azt mondta, feküdjön vissza, de a szeme nem engedte. Olyan régen nem látta már Zlatkót. Egészen más lett. Vajon a többiek is? Gida egészen pontosan egy valakire gondolt, de ezt magának sem akarta bevallani. Ha Zlatkó ennyit változott, akkor vajon ő...

– Nem vagyok halott – mondta gyorsan.

– Csak mert... Gedeon vagy, szóval... – mondta a fiú, és az ujjaival a lányra  bökött, de ettől elvesztette az egyensúlyát, és visszahanyatlott a párnára.

– Mamit látod? És a többieket? – kérdezte Gida.

– Nem, de... Lehet, hogy téged látnálak. A régi dolgok miatt, tudod... Olyan vagyok, mint a bátyád, nem? – mondta a fiú a plafonnak.

– Az ember bátyja idősebb nála.

– Pesten lettél ilyen okos?

– Kapd be – mondta Gida, és ő is visszafeküdt. Megpróbálta a plafont nézni, ahogy a másik, és nem foglalkozni azzal a dologgal, ami csípte a szemét.

– Be vagyok baszva – mondta Zlatkó hosszabb hallgatás után.

– Érzem – suttogta Gida.

– Mojca adott kulcsot, megengedi ilyenkor, hogy... Várj, ő tudja, hogy hazajöttél? – kérdezte Zlatkó, miközben a zsebeiben kotorászott.

– Nem tudja – vágta rá Gida.

– És a többiek? – kérdezte Zlatkó.

– Senki sem – tátogta Gida. A plafon szemrehányóan nézett felé, ezért inkább elfordult, és azt figyelte, ahogy a fiú széles mozdulatokkal a hasára és a mellkasára ürítette a zsebei tartalmát. Volt ott egy összegyűrt papír zsebkendő, néhány blokk, pár euró, egy nagyon kicsi zárható műanyagtasak üresen, egy óvszer, érintetlen csomagolásban és egy másik csomagolásnak a fele.