BIRSEGRES

10. fejezet

– Van egy rossz hírem – mondta Mojca. Gida megpördült a fotelban, aminek a kétségbeesett nyikorgása a temetőig elhangzott. De ha addig mégsem, az utca végéig legalább, habár ez a kettő már nem is volt olyan messze egymástól.

– Mégis ráér Blaž...? – kérdezte Gida. Kapkodva felállt, és ettől a földre esett az a nagyjából tucat ruha, amik alá korábban bebújt.

– Akkor két rossz hírem van – mondta Mojca, és elállt az ajtóból, hogy az, aki eddig mögötte ácsorgott az erkélyen, beléphessen végre. Nem, mintha nem tudott volna átmenni rajta gond nélkül, de udvariasságból ilyet egyik halott Gedeon sem tett. Az ajtóban ugyanis Nana állt. Színes tollakkal díszített szalmakalap volt a fején, lila virágos tunika és farmer. Meg bordó cowboycsizma.

Gida sok mindenen meglepődött ezzel kapcsolatban.

A csizma volt az egyik.

A kalap a másik. (A farmert egyszerűen képtelen volt befogadni.) Koratavasz volt, ráadásul este. Egyáltalán nem veszélyeztette napszúrás Nanát. De ha mégis kifordult volna a Föld a forgástengelyéből, akkor is ott volt az a tény, hogy Nanának nem igazán volt kézzelfogható teste már, amiben az eltévedt napsugarak kárt tudtak volna okozni. Minek kellett akkor a kalap?

– Látom, hogy nem érted, mit keresek itt – mondta Nana, és leült Gida ágyára. Pontosabban nagyjából ült rá, mert pár centire belesüllyedt a takaróba. Ezzel nem igazán zavartatva magát lesöpört néhány nemlétező porszemet a szorosan összezárt térdeiről, megigazította a kalapját, és kérdően Gida felé nézett.

– Olyasmi...? – mondta Gida, és visszarogyott a fotelba. (Nyikorgás.)

– Tudom, hogy a Gedeon család úgy döntött, hogy ameddig nem kérsz teátrálisan elnézést, nem beszélünk veled, de látom, ahogy Norka is átmászkál. Szerintem egyébként sem csináltál olyan égbekiáltó bűnt, hiszen végülis arra van az élet, nem? És kell egy fuvar – mondta Nana.

– Kell egy fuvar? Anyám...! – sóhajtott Gida.

– Én mondtam, hogy rossz ötlet az egész – motyogta Mojca, miközben az ágyra halmozott ruhák között kotorászott, majd felmutatott egy spagettipántos, egyrészes szoknyát Gida felé. – Ehhez mit szólsz?

– Nem veszek fel szoknyát, nem érdekel, milyen fuvarról beszélsz, nem megyek sehova – nyögte Gida, aztán megfordult, fejjel a fotelba fúrta magát, és újra megpróbálta magára halmozni a ruhákat, amik alatt eddig bujdokolt, de azok az előbb mind leestek, csak egy sál lógott le félig a karfáról, úgyhogy azt azért a fejére tekerte.

– Pedig szép lennél benne, kiemelné a bőröd színét – mondta Nana.

– Én is ezt mondom – mondta Mojca. – És ha ennyire testhezállót veszel fel, talán látszik a cicid is.

– Mi van a ciciddel? – kérdezte Nana.

– Behorpadt, mert valaki csontsoványra fogyta magát – mondta Mojca.

– Nem veszek fel szoknyát, és nincs semmi baja a mellemnek – morogta Gida, és annyit fészkelődött eközben, hogy már csak a feneke nézett feléjük.

– De nem vagy beteg, ugye, kislányom? – kérdezte hirtelen Nana.

Gida a túloldalt kifordult a fotelből, és az anyjára nézett.

Ez a hang olyan volt, mint régen. Idegesítően magas és határozott. Nem is kérdő, hanem kijelentő.

Jó volt újra hallani. A fenébe is, de mennyire.