BIRSEGRES

21. fejezet

Gida az idejét sem tudta, mikor járt utoljára a hegyen. A szőlőt már évekkel ezelőtt kiadták Kleinéknek, akik kapálógéppel és gyomirtóval dolgoztak, és alig értek a növényekhez. Gidának azt mondták, hogy jobban terem, mint valaha, de ő biztos volt benne, hogy az íze akkor sem olyan. Így egyszerűen nem lehet olyan.

Pedig régen még, amikor muszáj volt jönni és dolgozni, akkor hogy utálta az egészet...! Fattyazás, kötés, metszés, kötés, metszés, és persze a végeérhetetlen kapálás közben. Ezer tőkén! Vagyis tükén, ahogy a mami mondaná.  A szüret, az már nem volt olyan rossz, kiváltképp, hogy nem volt szinte semmi nohájuk, nem úgy, mint szegény Mojcáéknak. Amikor ott segített – még akkor, amikor Mojca otthon lakott, és a családja is éppen jóban volt a Gedeonokkal –, akkor elég volt csak hozzáérni a leveléhez, sőt, hozzá sem kellett érnie, hanem elég volt ránéznie, és az összes fürt szemenként omlott le a földre, mintha csak ezért a pillanatért tartotta volna magát eddig. Utána persze jött az üvöltözés, főleg Mojca apjától és nagybátyjától, hogy miért nem tud rendesen dolgozni. 

Egyébként a noha nem noha például Pesten – habár ki tudja, hogy a pestiek tudják-e, hogy van ilyen szőlő –, hanem Noah, Gida ezt is megnézte egyszer. Akkor, amikor még a főiskola első heteiben valamit rosszul mondott, és kinevették. Utána éjszakákat töltött az üres kollégiumi szobában azzal, hogy átvizsgálta a szavait, és kimetszette belőlük az elfajzásokat. Noha, otelló, köpedés, kódistetű, zsibavirág... Meg akart tanulni úgy beszélni, mint a többiek, és nem különbözni.

Pedig Gida mindig is különbözött. Gedeon volt. 

Mert például most is a papihoz tartott, a szőlőn túlra, a peremhez. 

A falu lankás területen feküdt, bő vizű folyó árterében, mögötte a domboldalon pedig ott nyújtózott a hegy. Olyan volt az egész, mint egy laposabb, kisebb Svájc. (Jóval laposabb, és jóval kisebb.) De a Gedeonok szőlőjének végén, ott, ahol a szomszédok domboldala finoman meghajlott, mégis egy éles meredély nyílt, ami alatt elvadult berek volt csak, és az efölé meredő földbucka pedig telis-tele volt egressel. (Köszméte, pöszméte vagy piszke.)

Az egres buja volt, bőven termő és valahogy éteri, mert mindig megbújt benne egy kis napsugár, még a legködösebb hajnalokon is, ami aztán valahogy belekerülhetett végül a termésbe, mert minden szüretkor fényesen áttetszőek voltak a szemek. Papi pedig ott ült ezek alatt, két összehajló bokor takarásában, az apró padon, aminek a lábai nagyrészt a földben voltak már (vagy csak egyszerűen ilyen alacsonyra építették?), és a távolba nézett. Ugyanolyanná vált a felette átrohanó évtizedek alatt, mint az egres körülötte: derengő napfény tette áttetszővé a testét. Gida nem szólt, csak a tenyereit maga alá tette, mert a fa még nyirkos volt, és leült mellé.

– Szép napunk van – mondta Gida végül. – Azt mondják, esni fog, de én nem hiszem. A felhők Lendva felől jönnek, onnan soha nem kaptunk még esőt.

Papi nem válaszolt, de egy picit megbiccentette a fejét. Tehát figyelt. Az jó. Gida azonnal megbánta, hogy ennek így megörült, hiszen akkor is itt kellene ülnie, ha nem veszi észre a jelenlétét. Ez nem róla szólt. Mégis büszke volt rá, hogyha ő jött, általában előbb-utóbb szóra tudta bírni, míg Lidi nem gyakran, és ez végre egy olyan dolog volt, amiben jobb lehetett a nővérénél. Persze még így sem sikerült mindig felkelteni a papi figyelmét, vagy nem sikerült hosszú időre, mert ő is olyan volt, mint a napfény bujkálása az egresben, lassan pulzálva ott volt valahol mindig, de nem mindig itt.

– Láttam, hogy Kleinék a szélső sorokban új tükéket telepítettek. Olyan halványak a leveleik, mik azok, csemege...? – kérdezte Gida.

– Zalagyöngye – mondta a papi. A hangja erőtlen volt, mintha valahonnan messziről jönne, de épp elég dühös ahhoz, hogy Gida meghallja. Egy pillanatra el is mosolyodott, mert a papi arca úgy eltorzult, hogy Gida azt hitte, köpni készül. Ismerte a véleményét erről, és természetesen ő is, mint minden nem betelepült (lásd Kleinék), osztotta azt: a csemegeszőlő otthonra való, a ház mellé, lugasnak. A hegyen borszőlő van.