BIRSEGRES

16. fejezet

Gida arra ébredt, hogy rázkódott alatta az ágy. Sőt, talán még fel sem ébredt egészen, amikor már biztosan tudta, hogy mi volt ez. Pedig olyan régen nem élte már át.

Először csak a fejére húzta a takarót, és azt suttogta, tűnj el, hagyj minket békén! A tökéletes sötét megnyugtató volt itt az ágyban, de remegés és csapkodás mégsem maradt abba. Tudta, hogy valószínűleg senkinek nem lesz semmi baja, nem kellene hát aggódnia, csak biztonságos helyen kivárni a végét, hiszen eddig is mindig így volt... Nem, mert az elmúlt négy évről nem tudott semmit. Mi van, ha erősödött? Mi van, ha...?

Ráadásul ez mindig ilyen hangos volt? Szinte dobálta az ágy.

Elképzelni sem tudta, hogyan lehetséges, hogy a szomszédok ebből nem vesznek észre soha semmit.

Egyáltalán megtörténik mindez?

Biztosan, mert ekkor olyan nagyot dobott rajta az ágy, hogy a szélére került. Nem volt mibe kapaszkodnia, a jobb keze maga alá gyűrődött, a bal a takarót markolta, és érezte, hogy az, hogy a padlóra zuhan-e, vagy vissza tud gördülni az ágyra, az nem az ő döntése lesz. A gravitáció, a szerencse és Cirmos haragja fog megküzdeni egymással ezért.

Nem volt magasan, ráadásul nem ez lett volna az első alkalom, hogy leesik, mégis az az óráknak tűnő néhány pillanat rémisztő volt. Hallotta, ahogy működik a szíve, érezte, hogy kifújja a levegőt, és be kellene szívnia a következőt, de az elakadt. És közben látta maga előtt, ahogy arccal a földre zuhan. Hallotta a csattanást. Meg fog történni. Tudta abban az óráknak tűnő néhány másodpercben, hogy elkerülhetetlen. Szinte már várta.

A fájdalom tompább volt, és nem az orra ért először a padlóra, hanem az arccsontja. Beszívta a levegőt, és ezzel a padlón lévő porszemekből is sokat, de felállt. Nem gondolta át, hogy amit tenni készül, annak mennyi értelme volt (nem sok), csak elindult az erkélyajtó felé. Úgy ment, mint a részegek, vagy azok, akik sokáig hajóztak, és most nem érzik magukat otthon a szárazföldön, de mentségére szóljon, a padlódeszkák keresztül-kasul csúszkáltak egymáson a léptei alatt.

Nem akart egyedül lenni. Ráadásul azt is tudni akarta, hogy a családja is biztonságban van. Mert mi van, ha Norka épp ekkor próbált titkos felfedezőutakat tenni, és a garázs tetején ragadt? Ezt elképzelni is rossz volt.

Gida szorosan megmarkolta a kilincset, nagy levegőt vett, és kinyitotta. Talán nyitnia sem kellett volna, mert egy erős szélvihar ebben a pillanatban csapta a falnak. A pizsamanadrágja a lábára tapadt, a trikó, amiben aludt, kevés volt, de már nem indult vissza. A talpa alatt elsárgult leveleket és virágszirmokat taposott. Az erkély tele volt velük. Az ég tiszta lehetett, mert az utcai lámpa fénye, és a Hold együtt félhomályossá tette az udvart. 

Gida gondolkodás nélkül a nagyház felé indult az erkélyen keresztül, nem mert volna lemenni a lépcsőn. Megmarkolta a korlátot, egyik lábát a másik elé csúsztatta, és csak ez erkély végén nézett először oldalra, mielőtt átmászott volna a garázs tetejére.

Mögötte a csempéken rozsdabarna leveleket, ágakat, és rózsaszín-fehér virágszirmokat kergetett a szél. A birsfa ágai, amik egyébként nem is értek el odáig, most a korlátot karcolgatták. De ez a mozgás nem is mozgás volt igazából. A szél is akadozott. Minden akadozott.

Gida hét éves kora óta sokszor látta már ezt, de csak sokkal később tudta magának megfogalmazni, hogy mire hasonlít.

Olyan volt az egész, mintha stroboszkóppal szaggatnák a mozdulatokat, csakhogy ezek a mozdulatok nem egymás utániak voltak. A faág az egyik pillanatban még az erkélyre nyúlt, a levele zöld volt, és fényes, a következőben már száraz, hólepte, és az ég felé mutatott. Aztán virágok pattantak ki belőle, Gida egy pillanatra még az illatukat is érezte, de aztán ez is elmúlt. Ráadásul az évszakok még csak nem is sorban követték egymást, most például a birs virágzott, aztán újra, aztán göcsörtösen öreg volt, majd a következő pillanatban már az sem, hanem egy fiatal hajtás csak.

Ez az örökös változás pedig az egész Gedeon-házat kimozdította a sarkaiból. Néha hosszú hónapokig nem történt meg. Egyszer egy egész év kimaradt. De halálok évében, abban a sötét időszakban szinte heti rendszerességgel rázta a fát ez a haláltánc. Úgy hajlongott ez a törzs, mintha ki akarná szakítani magát a földből. Minden pillanatban más formában jelent meg, gyorsabban mozgott, mint a szél az ágak végén.

Valószínűleg azért, mert maga volt a szél. Nem a vihar próbálta kitépni az öreg birsfát a földből, hanem a vihar maga volt a birs, amiből az udvar szélein már semmi sem érződött.

A vihar szívében pedig ott volt Cirmos. Ugyanolyan stroboszkóp-szerű töredékekben, mint a fa.

Cirmos a fának támaszkodott. Mályvaszín, aprómintás hosszú ruhája moccanatlan borította a magas, sudár alakját, mint egy fénykép. Sötét haja a nyakába hullt, a keze a fa törzsét támasztotta, mintha el akarná onnan lökni magát. Fiatal volt és gyönyörű.

Cirmos ugyanabban a ruhában kuporgott a törzs körül, a szél tépte a szoknyája alját, a csupasz lábát sár csúfította.

Cirmos az egyik ágba kapaszkodva napsárga birskörtét fogott a kezében, és mosolygott.

Cirmos megtépett ruhában, kócos hajjal körözött a fatörzs körül.

Cirmos mindenhol, a fa minden pillanatában. De mindig a törzs mellett, mert ő még a fa árnyékából sem tudott kilépni, és az egyetlen Gedeon, aki nem volt jelen mindig, csak ilyenkor. 

Gida elszakította a tekintetét róla, és megszorította a korlát szélét. Elszámolt magában háromig, aztán újra háromig, mert az elsőre nem mert nekiindulni, és átlépett a korláton. Először csak az egyik lábával, majd a következővel. Görcsösen szorította a kezeivel a finomra csiszolt fát, amíg meg nem érezte a lába alatt a garázs tetejét. Ekkor elengedte, és a széléhez húzódva a nagyház erkélye felé tartott.

Az egyik birság megcsapta az arcát, de egy pillanat múlva az ág már sehol sem volt, habár a fájdalom ottmaradt.

A garázs teteje csúszott.

De Gida nem csak ezt érezte, hanem a vonzást is, ami Cirmoshoz, és a birshez húzta. Nem volt kikerülhetetlenül erős, alig kellett megtámasztania magát miatta, hanem inkább... Kívánás volt. Oda akart menni ő is. Bele a viharba.

Hogy a többi Gedeon is érezte-e ezt, Gida sohasem merte megkérdezni. Erről eszébe jutott Norka. Nekiugrott a nagyház erkélyének, két mozdulattal átmászott rajta, és hezitálva végül a lány szobája felé tartott.

Norkát nem találta ott, az emeletek üresnek tűntek. Gondolkodás nélkül a konyha felé indult, le a lépcsőn, aminek a deszkái életre keltek a lába alatt. Gida most azt látta maga előtt, ahogy lebucskázik, de kitámasztotta a két kezét, a tenyerét nekifesztíve a mozgó falaknak, és egyesével a földszintre lépegetett. A konyhából nem hallott hangokat, habár a szél egyre erősödött. Elhúzta a barna szalagfüggönyt, és belépett, de ekkor valami elrántotta.