Karddal védve

Prológus

Régen mindig nevettem.

Folyamatosan beszéltem, táncoltam és boldog voltam. Rengeteg kép nézett vissza rám a lakás falairól, amiken hatalmas mosollyal néztem a kamerába. Akkor még nem fájt. Ma már annyira szúr minden porcikám, hogy nem merek nevetni. Talán már el is felejtettem, hogy kell.

Csak szótlanul néztem magam elé, és mindössze bólintással és fejrázással kommunikáltam. Többre nem volt erőm. Egyedül a plüss koala macimhoz szoktam halkan beszélni, ez az egyetlen ok, amiért tudtam, van hangom. A régi játék, ami az egész gyerekkoromon átkísért, ott volt az első orvosi vizsgálatomnál, és az összes többinél, amire Anya elvitt. Koko - a koala -, mindig meghallgatott, soha nem vágott közbe, vagy pisszegett le, így szép lassan, ő lett az egyetlen, aki hallja a hangom.

Apa sokáig próbálkozott, de a sok kezelés, amire szükségem volt, rengeteg pénzbe került. Aztán, mikor rendre nem járt sikerrel, és csendben maradtam, fokozatosan feladta. Egy valamit nem engedett el, hogy elmesélje a napját. Minden este az ágyam mellé ült, és csak beszélt. Imádtam hallgatni, ahogy a kellemes bariton simogatta a fülem, arra emlékeztetett, mikor gyerekként hozzábújva hallgattam a különböző meséket. Mindig ő olvasott nekem. Mikor befejezte a beszédet, mosolyogva szorítottam meg a kezét, ő pedig puszit nyomott a homlokomra, majd magamra hagyott, én pedig oldalra fordultam, hogy aludjak.

De ez az este más volt. Az eső ömlött, mintha dézsából öntenék. Mindig imádtam, ahogy az esőcseppek a bőrömre hullanak, egy virágnak éreztem magam, akit az angyalok öntöznek. Tudtam, hogy nincs sok hátra az életemből, az orvosok nem tudták pontosan mi a bajom, de egyre gyengébb, és soványabb lettem, ez az este pedig valami különleges energiával bírt számomra. A gerincemen végigfutott a hideg, és tudtam, el kell mennem innen.

Egy hátizsákba beletettem a gyógyszereimet, és az egyetlen barátom, Koko is helyett kapott benne. Halkan kiosontam a szobámból, egy pillanatra a szüleim szobája előtt azonban megtorpantam. Önzőség őket itt hagyni, de nem akarom, hogy végig nézzék, ahogy elsorvadok. Végül a lelkiismeretem győzött és a hűtőre tett mágneses jegyzettömbről letéptem egy papírt, amire csak néhány szót firkantottam.

“Sajnálom.

Szeretlek titeket,
Arabella”

A konyha asztalon hagytam a papírt, majd folytattam az utam. A bejárati ajtót bezártam magam mögött, a kulcsot pedig becsúsztattam az ajtó alatt.

Felnéztem az égre, amin egyedül a Hold fénye tört át a felhőkön, egyetlen csillag se látszott. Félve léptem ki az égbolt alá, szinte azonnal bőrig áztam.

Nagyon gyenge voltam, így lassú léptekkel indultam el az ismeretlenbe. Nem tudtam hova megyek, azt se miért teszem ezt, de legbelül tudtam, ennek így kellett lennie.