Karddal védve

2.fejezet

Kislányom, ne állj szóba idegenekkel!

Bella, soha ne szállj be idegen emberek autójába!

Ezzel szemben az első alkalommal megszegtem a mindenki átal ismert szabályokat. Legalábbis az egyiket. Azt hiszem, még azt se bántam volna, ha sorozatgyilkossal ültem volna egy autóban. Olyan fájdalmakat éreztem már, hogy sok dolog meg se kottyanna. Legalább hamar meghalnék, úgy is csak idő kérdése. A maradék gyógyszereimet beszedem, addig lesz időm megbarátkozni az elmúlással. Maximum két hónap. Annyi időm van szabadon, utána végre megkönnyebbülök és elszakadhatok ettől a működésképtelen testtől.

Fél szemmel a fiúra sandítottam, aki olyan rutinosan, és nyugodtan vezetett, mintha nem ülne mellette egy teljesen ismeretlen lány. Ő tipikusan annak a srácnak tűnt, akinek a lábai előtt hevert a világ. Jóképű, a kocsiból ítélve a pénzzel sincs baja.

Mégis képes volt megállni miattam…

Megérezte, hogy figyelem ezért ő is rám nézett.

-Valami érdekeset látsz rajtam Néma lány?

Mosolyogva vontam vállat, mire elnevette magát.

-Fura vagy - nézett vissza az útra.

Mondtak már ennél rosszabbat is.
Volam már selejt, hiba, abortálni való…körülbelül minden.

Egy mélygarázsba hajtott, ahol szebbnél szebb autók voltak.

Apának biztos tetszene, mosolyodtam el. Gyerekkoromban gyakran vitt el kiállításokra, de annak is több, mint tíz éve. Azóta csak az ablakból láthattam ilyen csodákat, vagy a kórház és az otthonom közti útszakaszon. Amint leparkolt próbáltam kinyitni az ajtót, de nem sikerült. Összeráncoltam a szemöldököm, mire a fiú elnevette magát. Tátott szájjal néztem, ahogy felfele mozdította el az ajtót. Megkerülte az autót, és kinyitotta nekem is. Mosolyogva nyújtotta a kezét, amibe remegve csúsztattam bele a sajátom.

Egy bólintással köszöntem meg a segítségét, ami miatt elsóhajtotta magát.

-Gyere, fent lezuhanyozhatsz. Sőt, amennyire eláztál kötelező!

A kezemnél fogva húzott maga után, de a léptei túl gyorsak voltak számomra, így kihúztam magam a gyengéd szorításából.

-Bocsánat, nem akartalak erősen fogni - nézett rám aggódva.

Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem tett ilyet. Mikor látta mennyivel lassabban megyek, mint ő eltűnt a bűntudat az arcáról, helyette az aggodalom jelent meg.

-Fáj valamid?

Mindig…

Az ajkamba harapva bólintottam, majd lehajtottam a fejem.

-Értem. Öhm… - visszalépett mellém, és a nyakára mutatott. - Karold át, felviszlek, mert sok a lépcső.

Engedelmesen fontam a nyaka köré az egyik karom, míg a másikkal a hátizsákom markoltam. A térdem alá nyúlt, és a karjába vett. A szeme azonnal kikerekedett, ahogy megérezte a súlyom. A mellkasomhoz szorítottam a táskát, miközben elindult. Olyan ruganyos léptekkel ment, mintha nem is lettem volna a kezében. Bár az izmait érezve, biztos rengeteget edz. Felnéztem az arcára, és meg kellett állapítanom, hogy egy nagyon helyes lehetséges sorozatgyilkossal hozott össze a véletlen.

Igaza volt, rengeteg lépcsőtől kímélt meg, elég volt az utcán megmászni őket. Már az összeesés szélén voltam, mikor megállt segíteni.
Egészen az ajtóig vitt, ahol óvatosan állított a lábamra. Csak akkor engedte el a vállam, mikor látta, hogy biztosan állva is maradok. Kinyitotta az ajtót, majd intett, hogy menjek be előtte.

-Gyere Néma lány, megmutatom a fürdőszobát - biccentett mosolyogva.

A fürdőszobában elővett a szekrényből egy új törülközőt, amit átnyújtott.

-Pizsamád van?

Válaszul megráztam a fejem.

-Rendben. Várj, hozok valami ruhát, utána lefürödhetsz.

Mosolyogva bólintottam, ő pedig azonnal tovább indult. Belenéztem a tükörbe, és elszörnyedtem. A kulcscsontom szinte átszúrta a bőröm, a ruha majdnem átlátszó volt rajtam, de Arthur egyszer se nézett lentebb a szememnél.

Egész életemben ilyen voltam. Leszámítva az első öt évemet, de arról nem igazán van emlékképem. Közelebb hajoltam a tükörhöz, és tüzetesen megnéztem az arcom. Beesett, csontos, és szürke. Mint mindig. Hiába kerestem rajta bármit, ami szép lenne, egyszerűen nem volt. Az egyedüli ami tetszene, az a szemem, de olyan, mintha egy hetven évesé lenne.

Egy hónap és vége.

Behunytam a szemem, és éreztem, ahogy egy könnycsepp végig száguld a bőrömön.

Az emberek félnek a haláltól, pedig minden másodperccel közelebb vagyunk hozzá. Aki viszont úgy nő fel, hogy az idő nagyrészében kórházban van, és különböző fájdalmas kezeléseket végeznek rajta… az elkezdi várni. A megkönnyebbülést.

A szüleim ezt nem értették, hiszen ők mindent meg akartak tenni a gyerekükért. Ezt meg is értettem volna, ha közben számított volna nekik én mit szeretnék. De soha nem érdekelte őket, mert bíztak az orvosokban. Viszont a fájdalmat nem ők érezték, fogalmuk sincs róluk milyen a nap minden percében a pokol tüzeit kiállni.
Lassan bújtam ki a teljesen elázott hálóingemből, ami szintén egy idős nőnek lett volna való, de Anya a legtöbbször ilyen ruhákat vett nekem.

A meztelen testem megrémített. Zúzódások, foltok és hegek borítottak, majdnem mindenütt.