Karddal védve

8.fejezet

Arthur-t másnap ki kellett rugdosni a kórteremből, hogy hazamenjen legalább pár percre pihenni. Nehezen, de tényleg elment, viszont legalább százszor megígérte, hogy siet vissza hozzám.

Amint magamra maradtam, az egyik orvos azonnal megjelent a szobámban, maga után húzva egy tűkkel, és ampullákkal teli kocsit. Magamhoz szorítva a takarót csúsztam lejjebb az ágyon, el akartam bújni, de a kezeit maga elé emelve elmosolyodott.

-Csak beszélgetni szeretnék. Lenne pár kérdésem, hogy segíthessek.

Nagyot nyelve bólintottam.

-Mióta kezelnek?

-Úgy hét éves koromtól - motyogtam.

Alig volt több a hangom egy sóhajnál, de a doktor tökéletesen értette.

-Mióta nem szeded a gyógyszereket, tudtál rendesen enni?

Nem értettem miért fontos ez, de bólintottam.

-Voltak még görcseid, légzés problémáid?

-Nem.

Gondterhelten végigsimított az arcán, majd sóhajtott egyet.

-Szeretnék tőled vért venni, hogy megbizonyosodjak valamiről. Ha igazam van, egy jó ideig nem kell kórház közelébe jönnöd, és teljes életet élhetsz.

Azonnal felé nyújtottam a kevésbé széthasznált karom, ami miatt kedvesen elmosolyodott.

-Igyekszem annyira finom lenni, amennyire tudok. Rendben?

Az ágyam mellé húzott egy széket, és feltette a karomra azt az átkozott szorító pántot. Amikor belém szúrta a tűt felszisszentem, az orvos pedig azonnal szabadkozni kezdett, hogy egy pillanat és végez is.

-A szüleim… Itt vannak? - emeltem rá a tekintetem.

-Igen.

-Nem akarom, hogy bejöjjenek.

-Rendben. Megoldom - mosolygott biztatóan.

Volt ebben a doktor úrban valami más. Bizalmat ébresztett bennem, és tényleg ember számba vett, nem pedig egy kísérleti nyulat látott bennem. Hittem neki, hogy találhat valami gyógyírt. Hinni akartam benne, Arthur-ért. A lehetőségért, hogy közös életem legyen, vele.

Egy teljes, boldog élet reménye, olyan dolog volt számomra, amit már gyerekként elvettek tőlem. Részem lehetne szerelemben, sétálhatnék a parkban, és talán egy nap, családot alapíthatnék. Semmi másra nem vágytam, csak erre és, hogy Arthur kezét fogva élhessem åt ezeket.

-Doktor úr!

-Igen?

-Szeretnék élni.

Elmosolyodva vette le rólam a szorítót.

-Mindent megteszek ezért. A szüleidnek azt mondom, hogy kaptál egy erős altatót. Mondjuk tényleg...

-Ha visszajön alszok.

-De ellenőrzöm!

Felállt mellőlem, én pedig azonnal becsuktam a szemem, mintha tényleg
altató hatása alatt lettem volna.

Tompån hallottam anyám hangját, akit természetesen hidegen hagyott az orvos szava, miszerint pihennem kell.

Hallottam a cipője kopogását, majd a szék földön történő húzását. A kezemért nyúlt, de nem megfogni, vagy simogatni akarta. A pulzusomat kereste, mint mindig.

Soha nem volt gyengéd, gondoskodó, csak ha volt hozzá közönsége.

-Arabella, hogy tehetted ezt? Hát ezt érdemeltük tőled apáddal? - suttogott. - Kilenc hónapig voltál a méhemben, feláldoztam érted a testem, a fiatalságom. Én nem egy hálátlant neveltem! Nem vagy a lányom. Hallasz? Az én lányom nem dobja oda magát az első fiúnak, az én lányom engedelmes. Szégyelld magad! Amint kiengednek innen, hazaviszlek és ismét megtanulod a rendet, és beveszed a gyógyszereidet!

-Bella nem megy magukkal sehova! - hallottam meg Arthur hangját.

A szívem azonnal hevesen kezdett dobogni.

Visszajött! Soha nem hagy magamra.

-Ha nem hagyod békén a lányom, azonnal értesítem a rendőrséget!

-Nyugodtan, de a hétvégén Albert herceggel vacsorázom, szóval a legjobb körökben mozgok. Bella velem él, és nem engedem, hogy akarata ellenére elvigyék.

Hallottam, ahogy hátra tolta a széket, majd ismét kopogott a cipője a padlón.

-Fiatal vagy még, szinte gyerek - kezdte nyájasan. - Nem tudod mennyit kivesz az emberből, egy ilyen beteg ápolása. Nem lenne életed. Nem tudhatod mikor nem ébred fel többé. Arabella az én lányom, tudom mi kell neki.

-Fogalma sincs róla, hiszen nem is ismeri - felelte élesen Arthur. - Maga talán úgy fogta fel, hogy Bella teher, de nem számomra. Én szeretem őt. Amikor azt mondom bármit megadnék érte, azt komolyan is mondom. Most pedig hagyjon magunkra, vagy kivitetem.

-Az anyja vagyok!

-Én pedig az élettársa, aki behozta. Kettesben akarok lenni vele.

-Megfogod bánni ezt te kis taknyos. Amint hazaviszem, soha többet nem láthatod.

Az ajtó hangosan csapódott be, mire összerezzenve nyitottam ki a szemem. Arthur dühösen nézte anyám helyét, de mikor rám kapta a tekintetét, azonnal ellágyult a pillantása.

-Szia! - súgta mosolyogva. -Siettem vissza, hogy…

-Az orvos szerint, elképzelhető, hogy teljes életet élhetek - szakítottam félbe csendesen.

A takaróból kiálló cérnával kezdtem játszani.

-Tessék?

Gyorsan hozzám sietett és az ágyra ülve fonta össze az ujjainkat.

Fentebb tornáztam magam, és a szemébe néztem.

-Ez mit jelent? - ráncolta össze a szemöldökét.

-Még semmit nem tudni, csak gyanít valamit - vontam meg a vállam. - Baj, hogy reménykedek?

Válasz helyett hosszú csókot nyomott a homlokomra, majd szorosan a karjába vont.

Olyan mélyről jövő sírásban törtem ki, mint talán soha. Kapaszkodtam az engem ölelő fiúba, fogódzkodtam a vágyálomba.