Karddal védve

1.fejezet

Az örök második, aki soha nem lesz elég jó, hogy a testvére nyomába érjen.

A fiú, akit a bátyja fizetett be a Formula-2-be.

Szerintem, az összes verzióját hallottam már, és tisztában voltam az emberek véleményével.

Egy részem igazat is adott nekik, de soha nem fogják tudni, milyen így élni. A szüleink egyformán szerettek minket, nem tettek különbséget köztünk. De az idegenek, na ők aztán szerették hangoztatni, mennyire keveset érek.

Ha lassabban mentem, akkor nem voltam elég gyors. Ha pedig száguldottam, nem voltam elég óvatos, és körültekintő. Nem tudtam olyat csinálni, ami megfelelt volna az elvárásoknak, és ez kimerítő.

Én csak Arthur voltam, Charles Leclerc, nem elég tehetséges kisöccse, aki hiába akar olyan lenni, mint a bátyja, nem elég jó. Aki a fivére rivaldafényben tündököl, ha már ő maga, nem elég tehetséges.

Akaratlanul is féltékeny voltam rá. Sokáig akartam haragudni, és neheztelni a testvéremre, de képtelen voltam rá. Rengeteg időt és energiát tett bele, hogy ott legyen, ahova mindig vágyott. Viszont a tudat, hogy nekem ez soha nem fog megadatni, olyan dolgokat váltott ki belőlem, amit soha nem gondoltam volna. Amint megtudtam, hogy nem tartanak meg a csapatomnál, sőt az egész F2-nek búcsút inthetek, valami eltört bennem.

Ahogy mondani szokás, bevettem a leszarom tablettát.

Charles-nak jól ment a karrierje, boldog lett a magánéletében, én pedig elkezdtem azt, amit az emberek mindig feltételeztek rólam. Élveztem a bátyám által rám vetülő figyelmet. Egyik ágyból, a másikba szálltam, és nem érdekelt a holnap.

Be kellett vallanom, egész élvezetesnek bizonyult ez az életforma. Monaco-ban a, Leclerc név, majdnem olyan hatalmat jelentett, mint a Grimaldi. Én pedig ezt pofátlanul elkezdtem kihasználni.

Ezúttal is egy idegen lány ágyában vártam, hogy végre elaludjon, és elhúzhassak végre. Amint meghallottam végre a hortyogást, elégedetten felsóhajtottam. Halkan elkezdtem felöltözni, majd kiosontam a lakásból.

Már majdnem kiléptem a házból, mikor hatalmas mennydörgés rázta meg az éjszaka csendjét.

-Megvárhattam volna a vihart. Most menjek vissza? Nem, ennyire én se vagyok pofátlan - ráztam a fejem.

Ahogy kinyitottam a kaput, azonban ismét elgondolkodtam, de inkább ázzak szarrá, amíg a kocsihoz érek, mintsem egy kellemetlen reggeli beszélgetés várjon, Miranda-val. Vagy Molly? Matilda?

Futva tettem meg az utat az autóig, ahova amint beültem, kirázott a hideg.

A felbőgő motor hangja, ami egykor boldogsággal töltött, már csak a szerencsétlenségemre emlékeztetett.

Sóhajtva indultam el, a fáradtság egy pillanat alatt lett úrrá rajtam, semmi másra nem vágytam, csak egy zuhanyra, hogy lemossam a nő érintését, és az ágyamra.

Már majdnem otthon voltam, mikor megláttam egy alakot az út mellett. Először azt hittem hallucinálok, esetleg egy lidércet, szellemet látok, de ahogy közelítettem, rájöttem, hogy nem.

Egy szörnyen vékony lány sétált az utcán, a hosszú fehér ruhája teljesen átázott és a bőrére tapadt. Reszketve markolta a hátizsákja pántjait, ahogy lehajtott fejjel nézett maga elé.

Kicsit gyorsítottam, hogy a lány elé kerüljek, majd gondolkodás nélkül fékeztem le az autót, hiszen ilyenkor senki nincs az utakon. Lehúztam az ablakot, és az anyósülésre támaszkodva hajoltam közelebb. Amint mellém ért megszólítottam.

-Eltévedtél? Szívesen hazaviszlek, így tüdőgyulladást kapsz.

Nem is tudom mit hittem, de válasz nélkül szedte gyorsabban a lábat. Kiszálltam a kocsiból, és néhány lépéssel mellé léptem. Finoman megfogtam a csuklóját, ami olyan vékony volt, szinte rettegtem, hogy eltöröm.

-Várj, nem akarlak bántani! Kérlek, engedd, hogy hazavigyelek, rossz nézni, ahogy itt sétálsz.

A szemembe se nézve rázta meg a fejét. Követtem a tekintetét, és akkor láttam, hogy a cipőmet nézi. A lábára pillantva vettem észre, hogy teljesen mezítláb van.

-Ha kell akkor gyalog kísérlek haza, viszont akkor az én betegségem is a te lelkeden szárad.

Ismét megrázta a fejét, ami kezdett bosszantani.

-Mi a neved?

Némán nézett fel a szemembe, de választ, ezúttal se kaptam. A szemei fáradtak voltak, alatta sötét karikák húzódtak, mint aki évek óta nem tudott pihenni.

-Van hova menned?

Az ajkába harapott, és alig láthatóan megrántotta a vállát.

-Ez így hosszú lesz - nevettem kínosan. - Nézd, tényleg betegek leszünk, és nincs kedvem otthon fetrengeni, szóval szépen kérlek, szállj be az autóba. Ott tovább játszhatod a csendkirályt, de már annyira elázott a boxerem is, hogy beöntésem lesz.

Halványan elmosolyodott, de a fejét továbbra is kitartóan rázta.

-Kérlek! - halkítottam le a hangom. - Csak segíteni szeretnék.

Hezitálva végre sikerült kicsikarni belőle bólintás, ami miatt elégedett és megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcomon.

Elindult az autóhoz, ahol kinyitottam neki az ajtót, majd miután beült, futva kerültem meg a kocsit, és én is végre fedezékbe kerültem. Azonnal benyomtam a fűtést, a lány pedig rögtön a légbeömlőhöz tette a kezét, hogy átmelegedjen. A hátsóülésről előrevettem a pulóverem, és a némaság mintaképe felé nyújtottam.

-Tessék, bújj bele!

A szemembe nézve hálásan elmosolyodott, majd elvéve a ruhadarabot belebújt. Szinte elveszett benne, annyira aprócska volt az egész lány. A szőke haját kihalászta a pulóverből és hagyta a mellkasára esni.

-Én Arthur vagyok. Elárulod a neved? - néztem rá reménykedve.

Válasz helyett, lehajtotta a fejét, és a kezével - ami ki se lógott a ruhaujjból -, morzsolni kezdte az anyagot.

-Megszöktél valahonnan?

Erre egy bólintás volt a válasz.

-Bántottak?

Fejrázás, aztán bólintás, majd ismét fejrázás.

-Oké, szóval bonyolult. Van hova menned?

Elhúzta a száját, majd ismét megrázta a fejét.

-Ha megígéred, hogy nem nyírsz ki álmomban, akkor éjszakára nálam lehetsz, reggel pedig meglátjuk. Kisujj eskü, hogy én nem foglak bántani téged - nyújtottam felé a kisujjam.

Gyanakodva nézett végig rajtam, de végül vállat vonva akasztotta az ujját az enyémbe.