Karddal védve

11.fejezet

Amint belépett a pszichológus a kórtermembe, éreztem, hogy végleg darabokra fog hullani a múltam. Minden amit ismertem, vagy hittem, hogy ismerem, semmivé foszlott, most pedig , a maradék morzsákat is eltüntetjük.

Arthur mellettem ült, és szorosan fogta a kezem, ez bár adott némi erőt, de a félelem mégis ott motoszkált bennem. Miután a pszichológus bemutatkozott, kedvesen elmosolyodott, majd a szemembe nézett.

- Arabella, tudom, hogy ez most nagyon sok lehet neked - kezdte, miközben leült a székre velem szemben. - De fontos lenne, hogy beszéljünk arról, amin most keresztülmész. Szeretnéd, hogy a párod bent maradjon?

-Igen - bólintottam.

Arthur egy kicsit erősebben fogta a kezem, jelezve, hogy mellettem van.

A doktornő kedves mosollyal bólintott.

- Nem tudom, hogy mit mondjak - szólaltam meg, szinte suttogva. - Az egész olyan... olyan szürreális.

A pszichológus bólintott, jelezve, hogy megérti.

- Teljesen normális, ha most így érzel. Az, amit megtudtál, felkavaró és sokkoló lehet. Fontos, hogy időt adj magadnak, hogy feldolgozhasd. Ez egy olyan trauma, amit kevesen érthetnek meg, mi kívülállók pedig kifejezetten. Én kapaszkodókat, mentőmellényeket tudok adni neked, de a te feladatod ezeket megragadni. Nem lesz egyszerű az út, de mindenben segítek neked, hogy a felszínen maradj. Készen állsz rálépni erre az ösvényre?

Bólintottam, de belül ürességet éreztem. Hogyan lehet feldolgozni azt, hogy az egész életem hazugságra épült? A szüleim, akiknek a legjobban kellett volna szeretniük és védeniük, talán ők voltak azok, akik mindezt okozták.

- Nem értem, miért tettek volna ilyet velem? - mondtam ki végül a kérdést, ami a legjobban fájt.

A pszichológus mély levegőt vett, és egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

- Néha az emberek azért cselekszenek így, mert maguk is sérültek vagy összezavarodtak. Az ilyen helyzetek mögött gyakran nagyon összetett érzelmek és motivációk húzódnak meg. Az, hogy ezt megértsük, időbe telik, és nem is biztos, hogy minden kérdésre választ fogunk kapni. De ami a legfontosabb, az az, hogy te hogyan érzed magad most, és hogy miként tudunk neked segíteni ebben a helyzetben.

- Félek - suttogtam, és éreztem, hogy a könnyeim újra elerednek. - Nem tudom, hogyan fogok ezen túljutni. Olyan, mintha egyedül maradtam volna a világban. Elárulva érzem magam. És… Talán nem vagyok szerethető, vagy nem is tudom - hajtottam le a fejem.

Arthur ujjai finoman simogatták a kézfejemet, mintha csak azt akarná mondani, itt vagyok, nem kell egyedül megküzdened ezzel.

- Nem kell most mindent megértened, vagy azonnal megoldást találnod - mondta a pszichológus lágyan. - A legfontosabb, hogy lépésről lépésre haladjunk. Az első lépés pedig az, hogy elismerjük, ez a helyzet rettenetesen fájdalmas, és szükséged van időre, hogy ezt feldolgozd. Viszont egyet tudnod kell Arabella - hajolt előrébb a nő. - Ez nem a te hibád. A szüleid tetteiért, nem téged terhel a felelősség!

Egy hosszú pillanatig csendben maradtunk mindhárman. Arthur jelenléte megnyugtatott, és a pszichológus türelmes figyelme egy apró kapaszkodót adott nekem.

- Szeretném, ha velem lennél a következő alkalommal is - mondtam végül Arthur felé fordulva, mikor kettesben maradtunk. - Nem akarom egyedül csinálni ezt.

- Itt leszek, Bella. Minden egyes lépésnél. Holnap hazamegyünk. Anya szeretne főzni neked, persze, csak, ha te is szeretnéd.

-Nagyon jól hangzik - mosolyogtam rá.

Igyekeztem nem mutatni neki, mennyire rettegtem a találkozástól. Arthur-ban teljesen megbízok, de új embereket beengedni az életemben, ezek után, meglehetősen nagy falatnak bizonyult.

-Ők jönnének át hozzánk. Így, hogy ismerős környezetben leszel, talán kényelmesebb lesz. De bármikor bemehetsz a szobába, ha sok rendben? Semmit nem kényszerítek rád - nézett mélyen a szemembe. - Ha azt mondod elég, akkor elég. A te tempódban haladunk.

-Jól leszek - bólintottam.

Arthur nyomott egy csókot a homlokomra, majd felállt mellőlem, és az ablakhoz sétált, majd teljesen kitárta azt.

-Rosszul vagyok már ettől a kórházi szagtól. Kérem vissza a zokni szagú lakásomat.

-Nem is olyan - kuncogtam.

-Mert mióta az életem része vagy vettem egy porszívót. Előtte Charles küldte át hozzám a takarítónőjét, vagy anya jött megcsinálni. Azt se tudtam, hogy van mosószerem.

-Ez rémes - néztem rá kikerekedett szemmel.

-De annyival kényelmesebb volt.

Panaszos nyögéssel hátrahajtotta a fejét, amit nem bírtam ki mosolygás nélkül.

Elképzelni se tudtam, mit csináltam volna e nélkül a srác nélkül. Amilyen bolond, annyira védelmező volt velem.

De mi van, ha csak azért, mert azt hitte meghalok?

Így is kelleni fogok neki, hogy nem csak rövid időre vagyok egy kellemes időtöltés?