Karddal védve

21.fejezet

A mozgalmas reggel után, elintéztem az utolsó telefont, amivel biztosítottam Arabella meglepetését.
Mosolyogva ült be az autóba, és kíváncsian nézett ki az ablakon, de mikor egy kórházhoz értünk, érezhetően megfeszült.

-Mit keresünk itt? - fordult felém.

-Csak bízz bennem - fogtam meg a kezét, és nyugtatólag simogatni kezdtem.

-Arthur, mit keresünk itt? - kérdezte újra.

-Beszeretnélek mutatni valakinek. Szeretnél gyerekekkel dolgozni, ugye?

-Igen - bólintott félve.

-Ismerek valakit, aki segíthet ebben.

Arabella tekintete cikázott az arcomon, majd megnyugodva bólintott. 

Az épületbe lépve Arabella kezét szorosan fogtam, hogy érezze nem megyek sehova, nem hagyom itt. Ahogy haladtunk, egyre több emberrel találkoztunk, akik barátságosan mosolyogtak ránk. Arabella figyelmét a gyerekeknek szánt játékos dekorációk kötötték le, ami biztos jele volt, hogy a szíve kezdett megnyílni.

-Kihez jöttünk? - kérdezte, amikor az egyik szobához érkeztünk, amelyre a "Gyermekosztály" felirat volt kiírva.

-Mindjárt megtudod - mondtam, és a nyitott ajtón belépve, megpillantottam Adélie-t, amint éppen egy kisfiúval beszélgetett, aki láthatóan lázasan mesélt neki valamit.

Arabella szorítása enyhült a kezemen, ahogy megpillantotta a sok gyereket.
Adélie felfigyelt ránk, és a szemei felcsillantak, amikor meglátott.

-Arthur! De jó végre látni téged - ölelt magához.

-Téged is. Bemutatom a barátnőmet Arabella-t - láttam, hogy Arabella arcán egy apró pír terjedt el a megszólítás miatt - Szeretne jótékony munkát végezni a beteg gyerekekkel, és gondoltam, hogy te tudnál neki segíteni.

-A legjobbhoz fordultál - válaszolta Adélie, és lépett közelebb Arabellához, és kezet nyújtott neki. - Arthur rengeteget mesélt rólad, Adélie Caron-Bianchi vagyok.

-Arabella Fontaine - fogadta el a kezet mosolyogva. - Bevallom, fogalmam se volt arról, hogy mit tervez.

-Oh Drágám, az ehhez hasonló dolgokhoz, jobb, ha hozzászoksz
Mint látod, ez itt a gyermekosztály, ahol a legjobban tudunk segíteni. Minden nap új kihívásokkal találkozunk, de van egy csodálatos csapatunk, aki itt van, hogy támogassa a gyerekeket - magyarázta Adélie. - Ha szeretnél, csatlakozhatsz hozzánk, és segíthetsz a gyerekeknek játszani, tanulni, és a legfontosabb nevetni.

Arabella szemei fényesek lettek, és az arca egyre szélesebbé vált.

-Komolyan mondod?

- Persze! Néhány teszten át kell menned, de mint az itt munkálkodó alapítvány elnöke, biztosíthatlak, hogy bekerülsz. Soha nem lehetünk elegen a gyerekekre, de jobb ha felkészülsz a nehéz helyzetekre.

-Ilyen helyen nőttem fel, tudom mire számíthatok - nézett szét Arabella.

Adélie együttérző mosollyal simította meg a lány karját.

-Ahogy mondtam, nem könnyű munka, de nagyon kifizetődő. Az itt lévő gyerekeknek szükségük van ránk, és a legkisebb pillanatok is számítanak. Van egy rövid, de izgalmas képzésünk, és azután kezdhetsz is. Senki sem várja el, hogy azonnal tudj mindent, de az a vágy, hogy segíteni akarsz, már a legfontosabb lépés.

-Szeretném, ha minél hamarabb belekezdhetnél - mondtam Arabella-ra nézve. - Adélie, te tudnál segíteni abban, hogy minden papírmunkát elintézzünk?

- Persze, szívesen segítek - mondta Adélie, majd Arabellára nézett. - Gyere, sétáljunk egy kicsit. Bemutatok néhány gyereket, akikkel együtt fogsz dolgozni.

Arabella izgatottan követte Adélie-t, míg én a háttérből figyeltem. Az a tudat, hogy ez az új lehetőség megnyitja előttük a jövőt, és hogy Arabella végre valami igazán értékeset tehet, boldoggá tett.

Különösen, hogy tudtam, nem csak az ő élete, hanem mások élete is megváltozik majd ezzel.

Miközben a két nő beszélgetett, észrevettem, hogy a gyerekek mennyire felélénkültek Adélie körül.

Az ajkukon szüntelenül mosoly ragyogott, és egy kisfiú odaszaladt, hogy Adélie-nek adja a rajzát. Arabella elbűvölten figyelte a jelenetet, és láttam, hogy egyre inkább azonosul a helyzettel.

A szívem megtelt büszkeséggel, ahogy figyeltem a szeretett nőt, akinek az arcán olyan boldogság ragyogott, amilyen talán még soha.

A kisfiú, aki az imént Adélie-nek mutatta a rajzát, most már Arabella felé fordult, és izgatottan mosolygott.

-Te is jössz játszani? - kérdezte, a szemei csillogtak a lelkesedéstől.

-Persze, szívesen! - válaszolta, és máris letérdelt a fiú elé, hogy megnézze a rajzot. - Ez nagyon szép!

Miközben a kisfiú izgatottan mesélt a rajzáról, Arabella szemei méginkább fényleni kezdtek.

Egy kislány, aki egy színes rajzot szorongatott a kezében, odafutott hozzájuk, és azonnal a Arabella ölébe ült, aki meglepetten tartotta meg a kis testet.

Adélie mosolyogva állt meg mellettem, majd végig nézett a termen.

-Jól választottál, Arthur.

-Tudom - bólintottam büszkén.

-Az az érzésem, hogy több lány már nem lesz - kuncogott.

-Rajta kívül, azokat a lányokat fogom szeretni, akiket ő szül nekem.

-Hoppácska, a legfiatalabb Leclerc is felnőtt - bökött oldalba.

Nevetve vontam meg a vállam, de a tekintetem nem szakítottam el Arabella-ról.

Ahogy a gyerekek nevetése betöltötte a szobát, tudtam, hogy ez a közösség, ez a szeretet és elfogadás, amit itt tapasztaltunk, meg fogja változtatni az életünket, és talán másokét is. Mert a legnagyobb ajándék, amit adhatunk, az a figyelem és szeretet, amit a legkisebbeknek nyújthatunk.