Karddal védve

6.fejezet

Szeretnék beszélni hozzá. Elmondani mennyit jelent nekem, hogy ismeretlenül is ilyen kedves velem. Hogy minden reggel friss teával vár, és rengeteg zöldséget halmoz a tántotta mellé, vagy épp gyümölcsöt a zabkására. De nem teszem. Négy napnyi gyógyszerem van hátra. Ami azt jelenti, maximum pár napig élhetek utána. Ha szerencsém van, talán tíz napnyugtát még láthatok. 

Arthur erkélyén van egy tojás alakú függőszék, amibe minden nap végén bekuckózok, hogy onnan csodáljam a lemenő Napot. A fiú pedig hol az ajtónak dőlve néz engem, hol pedig velem együtt csodálja az egyik legszebb természeti jelenséget. Ezúttal az ajtót választotta, és le se vette rólam a szemét. Mosolyogva fordultam felé, és az ég felé mutattam, hogy inkább azt figyelje.

-Én szebbet nézek- vont vállat huncut mosollyal. 

Szemforgatva fordultam vissza a naplemente felé, de Arthur elém sétálva a kezét nyújtotta. A kezébe helyeztem az enyémet, és kíváncsian térképeztem fel az arcát.

Vártam, hogy megszólaljon, de csak szótlanul viszonozta a pillantásom. A kezét a hajamhoz vezette, és mosolyogva emelt fel egy tincset.

-Mindig aranyra festi a Nap - suttogta. - Olyan, mintha angyal lennél, és félek, tényleg az vagy. Fontos lettél nekem Arabella. Szóval kérlek, ha angyal vagy, válaszd a mennyország helyett a földi létet. Válassz engem! 

Lehajtott fejjel helyeztem a szíve felé a tenyerem, miközben a kezét a saját mellkasomra helyeztem. Sóhajtva vette tudomásul milyen gyengén ver a mellkasomban a szívem. A homlokát az enyémhez döntötte, a lehunyt szeme mögül pedig előbukkant egy könnycsepp.

-Nem igazság, hogy aki iránt tudok érezni, nem is evilági. Én miért nem kaphatok boldog befejezést? - suttogta.

Soha nem mondta ki, hogy haldokló vagyok, de a szemében mindig ott volt a sajnálat. Ez volt az első alkalom, hogy hangot adott az érzéseinek. Találtam valakit, aki miatt szeretnék élni, de az én sorsom nem ez volt. Csupán néhány nap boldogságot kaphattam, de azt legalább vele éltem meg. Azt a maradék időt, pedig méginkább kiszerettem volna használni. 

Végig simítottam az arcán, egészen az ajkáig.

-Kínzás, amit velem teszel Bella - suttogta.

Megfogva a mellkasomon pihenő kezét, a számhoz helyeztem és végig húztam rajta az ujjait. 

Elalélva figyelte, ahogy az ajkam eltűnik az ujja alatt. 

-Ha csak egyszer, egyetlen egyszer megcsókolhatnálak, boldogan élem le az életem, bármilyen egyedül is legyek.

Megragadta a pólója anyagát, és közelebb húzódtam hozzá. Értette a néma kívánságomat. Mindig érti. A tarkómra tette a kezét, és cirógatni kezdte a hajam. Behunyt szemmel, mosolyogva élveztem a kényeztetést, mígnem megéreztem a világ legcsodálatosabb érzését. Az ajka, hozzáért az enyémhez. Megremegtem, teljes testemben. Úgy csókolt, mintha nem lenne holnap, és nekem talán nem is volt. Megremegett az alsóajkam, a sírástól, a könnyem pedig megállíthatatlanul folyt végig az arcomon.

-Maradj velem! - suttogta, miközben egymás után csókolta le a könnyeimet. 

Szeretnék… 

Annyira csodálatos lenne az ő oldalán megöregedni. De a mi történetünk, nem így íródott. Én csak egy rövid fejezet lehettem az életében, a nagy ő előtt. Egy nap, talán a nevemre se fog emlékezni. De én fentről minden lépését óvni, és figyelni fogom.

A szemembe nézett, majd végig vezette rajtam a tekintetét. Lenéztem magamra, és elhúztam a szám. A csontom szinte átszúrta a bőrömet, egyértelműen kezdtem elfogyni. Átöleltem magam, és hátat fordítottam neki. Alig egy pillanat múlva, már éreztem is a kezeit a derekam körül, miközben az állát a vállamon pihentette.

-Ne tűnj el úgy, hogy nem búcsuzhato el tőled. Ne szökj el! Megígéred?

Felé fordítottam az arcom, és lassan bólintottam. Egy gyors puszi volt a válasza a nyakamra.

Ez a naplemente más lett. Ez, a miénk volt. Csak neki, és nekem szólt. 

Lassan dölöngélni kezdett velem, mintha csak egy dalt hallgattunk volna. A mozgás egy idő után kezdett elálmosítani, és egyre kevésbé tudtam tartani magam, de a súlyom Arthur számára meg se kottyant. Talán észre se vette, hogy már csak ő tartott engem.

-Menjünk be, azt hiszem elfáradtál - a térdem alá nyúlt, és a karjába vett.

A fejem a mellkasának döntöttem, és mosolyogva hallgattam milyen hevesen ver a szíve. Finoman meghúztam a pólóját, mire rám nézett. A szívére mutattam, aztán saját magamra, miközben büszke mosoly pihent az arcomon.

-A tiéd. Mióta az esőben megpillantottalak, a tiéd.

Megkocogtattam a saját mellkasom, és Arthur-ra emeltem az ujjam. Lassú mosollyal hajolt a homlokomhoz, és hosszú csókot nyomott rá. 

A szobámba sétált, és letett az ágyra. Kétségbeesetten kaptam a keze után, nem akartam nélküle maradni. 

-Velem akarsz aludni? - nézett rám meglepődve.

Hevesen bólogatni kezdtem, miközben magamhoz szorítva Coco-t, csúsztam arrébb a matracon. 

Épphogy kényelembe helyezte magát, már húzott is magához.

A torkomat marta egy szó, de nem tudtam kipréselni magamból. Arra ráébredni, hogy félsz a saját hangodtól, rémisztő. Nem akartam, hogy Arthur, csak úgy mint a szüleim, semmibe vegye a szavaim. Így figyelt rám, nem akartam elveszíteni ezt. A némaságom lett a leghangosabb kiálltásom, amit csak ő hallott. 

Felemeltem a fejem a mellkasáról, és az arcára néztem. Lehunyt szemmel pihent, és sokkal idősebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Az aggodalom olyan ráncokat okozott az arcán, amit csak nyugalmi állapotában láttam igazán.