Karddal védve

4.fejezet

Az a látvány azt hiszem életem hátralévő részére, az agyamba égett.

Jóképű, kedves, és a teste elképesztő. Ha nem egy haldokló lány lennék, talán reménykednék benne, hogy egyszer egy ilyen fiúnak felkelthetem a figyelmét. De ez egy olyan ábránd, amiről hosszú évekkel ezelőtt lemondtam.

Sóhajtva vettem fel az ágyra tett plüsst, és törökülésbe helyeztem magam.

-Jaj Koko… Az élet szívás.

Néztem a hatalmas szemét a kis koalának, de természetesen nem érkezett válasz. Mióta először láttam a Toy Story-t, mindent úgy kezelek, mintha lelke lenne. Anya furcsának talált miatta, Apa viszont imádta ezt a felfogást. Egy idő után, minden alkalommal megpaskolta a kocsiját, hogy megköszönje a biztonságos utat neki.

Bemásztam a takaró alá, és az ajtó felé fordulva lehunytam a szemem. Mindent egy kellemes, férfi illat lengett körül. Fás, és fűszeres, de egyáltalán nem sok, inkább olyan biztonságot adó.

***

Reggel egy pillanatra pánik futott át a testemen, hogy hol vagyok, de eszembe jutott az este. Hogy megszöktem. A szüleim már biztos kerestek, esetleg a szomszédokat is felverték. Lassan dugtam ki a lábam a takaró alól, féltem szembenézni a lakás tulajdonosával. Bátortalanul léptem ki a szobából, és haladtam a nappali felé.

A fiú a kanapén ülve támaszkodott a térdére, miközben a híreket nézte. A híreket, ami az én arcommal volt tele. Ahogy meghallotta a meztelen lábam keltette neszt, felém fordította a tekintetét, majd újra a tv-re nézett. Megbizonyosodott róla, hogy engem lát, mint eltűnt személyt.

-Keresnek a rendőrök - nézett mélyen a szemembe.

Nem vagyok bűnöző, akartam kiáltani, de egyáltalán nem bírtam megszólalni. Olyan sok éve nem hallott senki beszélni, hogy nem mertem kinyitni a szám.

Az ajkamba harapva néztem én is a tv-re, ahol a házunkat mutatták.

-Benne vagy az istenverte hírekben!

A felcsattanás miatt összerezzentem, és könnyek lepték el a szemem, miközben Arthur elém sétált.

-Muszáj lesz valahogy beszélnünk. Bántottak?

Bólintottam, aztán megráztam a fejem, majd ismét bólintottam.

Annyira bonyolult…

-Basszus, könyörgöm mondj valamit!

Könnyes szemmel néztem rá, és bár küzdöttem magammal, képtelen voltam megszólalni.

-Papír! Kell valami papír és toll!

Egy helyben állva figyeltem, ahogy a konyhafiókot feltúrva előszedett egy piros füzetet, és mellé tesz egy papírt. Közelebb sétáltam és megfogtam az íróeszközt.

“Bonyolult volt a kapcsolatom a szüleimmel. Féltem otthon lenni, nem bírtam elviselni több fájdalmat. Megértem, ha nem akarod, hogy itt legyek, összeszedem a cuccom és elmegyek. Hálásan köszönök mindent!”

Az írásom alig olvasható, és már ennyiben teljesen elfáradt a csuklóm, amit a másik kezemmel elkezdtem dörzsölni. Összehúzott szemöldökkel próbálta megfejteni a szavakat.

-Nem foglak az utcára tenni - nézett rám. - Megmondtam, maradsz amíg akarsz. Egyébként szép a neved. Illik hozzád.

Az értetlen tekintetem láttán a tv felé bökött.

-Kezet emeltek rád a szüleid?

Ismét tollat ragadtam, de a fájdalom nyílként hatolt az ínhüvelyembe, ezért szisszentve elengedtem. Újra a kezembe vettem az eszközt, de Arthur finoman megfogta a kezem.

-Elég a fejrázás is, ha fájdalmaid vannak. Adjak valamilyen gyógyszert?

Megráztam a fejem, és a papír felé fordultam.

“Nem csak fizikai bántalmazás létezik. Nagyon bonyolult.”

Az arc izmai megfeszültek, ahogy elolvasta a válaszom.

-Olyan vagy, mint Ariel. Tudod, a kis hableány. Elvette a hangod, de segítek neked visszaszerezni.

Mosolyogva ráztam a fejem.

Nincs annyi időm…

-Azt fogják hinni fogva tartalak.

Eddig a mondatig bele se gondoltam, hogy bajba keverhetem ezt a fiút. Segíteni akar nekem, én pedig bajt hozhatok rá. Kétségbeesetten kezdtem összeszedni a gyógyszereimet, de nem bírtam egybe fogni az összeset, ezért néhány kiesett a kezemből. Arthur azonnal lehajolt, és visszatette a pultra.

-Hé, nem azért mondtam, hogy lelépj. Nyugi, valamit kitalálunk. Mondtam, nem teszlek ki az utcára, oda meg pláne nem engedhetlek, ahol bántottak téged.

Nem is ismer, és már többet tett értem, mint az orvosok valaha. Meghallott, és szavak se kellettek hozzá.

Tényleg ilyen fiúról álmodtam gyerekként. Mellette tudnám magam nőnek érezni, de ha szerencsém van, két hónapom lehet hátra.

A kezem a szám elé téve szakadt ki belőlem a zokogás.

-Shh… minden rendben lesz - vont a karjába Arthur.

A felsőjébe markolva sírtam, miközben a hátam simogatta.

-Biztonságban vagy. Itt senki nem bánthat. Be kéne mennünk a rendőrségre, hogy jól vagy, és önszántadból jöttél el.

Hevesen rázni kezdtem a fejem.

Beszámíthatatlannak nyilvánítottak, azonnal visszavinnének.

Teljes testemben remegni kezdtem, a félelem a csontomig hatolt.

A tűk, a vizsgálatok, a kikötözések, a maszkok, hogy ne mozduljak el a kezelések alatt.

Nem bírtam volna ki még egy alkalmat, pedig ma kellett volna elmennem a kórházba. De soha többé nem akarom érezni azt a fertőtlenítő szagot, engem már csak boncolásra vihetnek olyan helyre.

-Nyugi, itt nem bánthatnak - motyogta a hajam simogatva. - Van gyógyszer, amit be kell venned?

Bólintottam, majd kibontakoztam a karjából.

Gondosan kiporcióztam az adagokat, amit Arthur nagyon figyelmesen végig nézett.

-Van valahol itt ilyen vitamin adagoló, megkeresem neked. Kényelmesebb, mint napi kétszer ezzel szórakozni.

Hálásan néztem rá, amire egy kedves mosoly volt a válasza.