Karddal védve

15.fejezet

Annyi rossz tapasztalatot lehet hallani a rendőrökről, miszerint lekezelően bánnak az áldozattal. Nekem szerencsém volt, ugyanis a tiszt, aki felvette a vallomásom, nagyon türelmesen bánt velem, és egyáltalán nem volt semmi rossz érzésem vele kapcsolatban.

Arthur-ral is beszélt egy rendőr, az ő vallomása is rögzítésre került. Elmondta, hogy talalkoztunk, milyen állapotban voltam, mennyi pirulát szedtem. Nem is értem, hogy tudott beleszeretni egy haldoklónak hitt lányba.

Már majdnem kiléptünk a kapitányságról, mikor egy fiatal rendőrnő megállított.

-Mademoiselle Fontaine, egy pillanatra!

Kíváncsian nézek a nőre, aki egy levelet nyújt át nekem.

-Az édesapja kérte, hogy ezt adjuk oda Önnek.

-Mondja meg neki, hogy a lányát tekintse most már, Madame Leclerc-nek, a levelét pedig oda tegye, ahova a nap se süt - vicsorgott Arthur.

A vállára tettem a kezem, hogy lenyugtassam, míg a másikkal, átvettem a borítékot.

-Köszönöm - bólintottam zavartan.

Arthur összefonta az ujjainkat, és kiveszetett az épületből. A kocsinál készültem volna beszállni, mikor visszacsukta az ajtót, és nekidöntött.

Karjait megtámasztotta a tetőn, ezzel beszorítva engem.

-Manipulálni akar - nézett rám felvont szemöldökkel.

-Az se biztos, hogy elolvasom - motyogtam. - De... Bevallom, nagyon érdekel.

-Kicsim, nem akarom, hogy megint bántsanak téged.

-Eddig ők korlátoztak, most te akarod elkezdeni?

Mintha villám csapott volna belé, olyan hirtelen lépett hátrébb.

-Nem ez a szándékom - rázta a fejét azonnal. - Csak védeni szeretnélek.

-Tudom, és jól esik - simítottam végig az arcán. - De meg kell tanulnom ki vagyok. Nem akarok többi csak valakik lánya lenni, ahogy még Madame Leclerc se. Hadd legyek előbb Arabella. Rá akarok jönni mit akarok az életemtől, mert végre van olyanom - nevettem fel a könnyeimmel küzdve. - A támaszom legyél, ne a börtönőröm!

Sóhajtva döntötte a homlokát az enyémnek, és mélyen a szemembe nézett.

-Nem akarlak korlátozni. Csak annyit kérek, ne vedd készpénznek ami a papíron van. Rendben?

-Rendben - mosolyogtam rá.

-Viszont bocsi, de bizony, ha megkérdezik ki vagy, a válaszom, a feleség lesz - puszilta meg az orrom.

Nevetve karoltam át a nyakát, hogy felpipiskedve egy csókot nyomhassak az ajkára.

Kinyitotta nekem az ajtót, majd megkerülte a kocsit.

Remegő kézzel néztem a borítékot. Az ajkamba harapva vettem elő a papírt, amin egyből megismertem apám kézírását. Arthur azonnal a combomra tette a kezét, és figyelmesen nézett rám.

-Nem inkább otthon?

-Nem bírom addig. De indulj nyugodtan - néztem rá.

Visszafordultam a lap felé, és olvasni kezdtem.

“Én egyetlen, kicsi lányom.

Elképzelni se tudom, mit érzel most. Biztos félsz, és dühös vagy, teljes joggal! Csak remélem, hogy az a fiú még mindig olyan elánnal véd téged, mint a kórházban. Hihetetlen, hogy egy idegen jobban ismer téged, mint én, és ezért csak én vagyok a felelős.

Őt hívtad, mikor féltél. Régen én voltam a hősöd, de elbuktam. Elmondani nem tudom mennyire sajnálom ami történt, és mennyire szégyenlem, hogy nem vettem észre. Mert tudnod kell, soha nem bántottalak volna. Te vagy a kis hercegnőm, a mindenem.

Elköltöztem anyádtól, akarom mondani, Patricia-tól. Nem bírtam olyan emberrel maradni, aki bántja a lányát. Te nem leszel olyan, mint Gipsy Rose! Én melletted leszek, ha megtűrsz magad mellett, és adsz egy esélyt nekem, hogy bebizonyítsam az igazam.

Mondd meg annak a fiúnak, hogy vigyázzon rád helyettem is. Bár, ahogy láttam, szinte karddal véd téged.

Büszke vagyok rád, és az erődre. Tudom, hogy végig csinálod, és teljes életet fogsz élni. Csak abban reménykedem, lehet helyem benne.

Szeretlek,
Apa”

Sírva hajtottam az arcom a tenyerembe, miközben a mellkasomhoz szorítottam a papírt.

-Basszus.

Arthur félrehúzódott, és a biztonsági övét kikapcsolva, magához ölelt.

-Itt vagyok, Kicsim - csókolt a hajamba.

A nyakába fúrtam az arcom, miközben próbáltam megnyugodni.

-Bárcsak igazat mondana - motyogtam halkan, zokogásokkal megszakítva.

-A végére kiderül. De soha nem maradsz egyedül. Kicsit ütődött népség vagyunk, de már a családod. Oké?

Bólogatva húzódtam el tőle, majd megtöröltem az arcom.

-Oké - szipogtam, majd megpróbáltam egy halvány mosolyt erőltetni az arcomra. - Nem is tudom, mit kezdenék nélküled.

Arthur halkan felnevetett.

- Nem kell elképzelned, mert nem megyek sehova - mondta, majd óvatosan visszaült a vezetőülésbe. - Most pedig hazaviszlek, kapsz egy vödör fagyit, és megnézzük a... Nem tudom, valamit.

A fejtámlának támaszkodtam, és feléfordítva az arcom hálát adtam érte. Sokan csak álmodoznak egy ilyen férfiról, az én életembe pedig csak betoppant.

Ha az égiek, vele akartak kiengesztelni, határozottan sikerült nekik.