Karddal védve

12.fejezet

Furcsa volt úgy elhagyni a kórházat, hogy nem beszéltük meg a következő időpontot, amikor be kell feküdnöm. Arthur olyan sebesen száguldott el a közeléből, amin csak kuncogni tudtam.

Egész haza úton a kezeink összefonódva pihentek a combomon. Oldalra fordítva az arcom néztem a mellettünk elsuhanó tájat.

A lakásánál hezitáltam a küszöbön, amit ő is észrevett.

-Mi a baj?

-Nem tudom, én csak… Furán érzem magam.

-Mi? Visszamenjünk? - lépett elém, és tüzetesen végigmért.

-Nem, nem úgy - ráztam a fejem. -Biztos itt maradhatok?

-Mégis hol lennél? Nem értelek.

Mély levegőt vettem, és lassan kifújtam, miközben bentebb sétáltam, nyomomban természetesen Arthurral.

-Mi vagyok én neked? - kérdeztem lehajtott fejjel.

-Annyira nő vagy - csókolta meg nevetve a homlokom. -A mindenem vagy. Mióta bőrig ázva rád találtam, azt érzem, te vagy konkrétan minden. Te vagy a jóságom, a türelmem, te adtad vissza az életbe vetett hitem - simított végig az arcomon. - Te vagy az a lány, akit úgy fogok ma bemutatni a családomnak, hogy tudom, nem lesz következő, mert megtaláltam aki mellett lehorgonyzom. Pusztán csak ennyi vagy - vont vállat.

-Oh!

-Oh bizony, most pedig kérek végre egy csókot.

A tarkómra téve a kezét húzott magához. Lábujjhegyre állva karoltam át a nyakát, miközben belesimultam az ölelésébe. Amint meghallottam a csengő hangját, úgy ugrottam el a fiútól, mintha égetne az érintése.

Arthur morogva ment ajtót nyitni, de amint meglátta az érkezőket hangosan felkiáltott.

-CITROMOS PITE!

-Meg az anyád, a testvéred és a sógornőd - hallatszott egy nevető női hang. - Na állj arrébb szépen kisfiam, forró az edény.

Egy fiatalos, szőke nő lépett a lakásba, én pedig egyik lábamról a másikra álltam, és egy félénk mosolyt küldtem felé.

-Hát az én gyerekeimnek aztán van ízlése - tette le a kezében tartott tálat, és felém sietett.

Amint elém ért, szorosan magához ölelt. Nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, így kissé esetlenül viszonoztam.

-Anya, a végén még sokkot kap nekem, és elmenekül - lépett mellénk vigyorogva Arthur. - Bella, ő itt az édesanyám Pascal. Ők pedig Lorenzo, és Charlotte - intett az anyja mögötti mosolygó párosba. - Tényleg, Charles-ék lemaradtak? Na mindegy, család, Ő itt Arabella.

-Adèle lefosta az apját, úgyhogy kicsit később indultak - kuncogott Charlotte.

-Jó gyerek - bólintott Arthur.

Rövid időn belül világos lett, hogy a Leclerc család nagyon ölelgetős, ugyanis sorra találtam magam mindenki szorításában.

Kinyílt az ajtó és egy vidám kiáltás hallatszott.

-Megjöttünk!

Egy Arthur-ra nagyon hasonlító férfi lépett be, kezében egy hordozóval, amiben rózsaszín takarók voltak, mögötte pedig is kedves mosolyú nő lépkedett.

A szemeim azonnal felcsillantak, ahogy megláttam a takarók alók kikandikáló apró, zokniba bújtatott lábacskákat.

-Amour, ők itt pedig Charles,  és Desiree, valamint a legkisebb Leclerc, Adèle.

Desiree kivette a hordozóból a kislányt, aki kíváncsian kezdett nézelődni.

-Nagyon örülök, hogy végre találkozunk, Arthur folyton rólad beszélt - szorította meg finoman a kezem.

Jó volt, hogy végre nem szorongatott meg valaki.

-Így van, a kisöcsém teljesen belédhabarodott.

Nos, Charles már nem volt olyan visszafogott, mint a felesége, és szorosan megölelt.

-Én is nagyon örülök nektek - motyogtam zavartan, és körbenéztem a társaságon. - Nagyon szép kislány - mosolyogtam a gyerekre.

-Szeretnéd megfogni? - kérdezte kedvesen az anyja - Később lehetetlen Pascal, és Charlotte kezéből kicsenni - nevetett.

-Szabad? - nyújtottam felé a karom.

Desiree mosolyogva adta át a babát, aki érdeklődve nézett rám.

-Szia - mosolyogtam a kicsire.

Arthur ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen mellém, és a derekamra simította a kezét, miközben a kis unokahúgát nézte.

-Bár jól áll, ezzel mi még várjunk - motyogta a fülembe.

Kuncogva néztem rá, miközben megráztam a fejem.

A kislány keze a mellemet kezdte csapkodni, mire Arthur felháborodva bökte meg a gyereket.

-Nana, apádtól már elvettél cickókat, tőlem nem fogsz.

Charles ezt meghallva csapott egyet az öccse tarkójára.

-A feleségemről beszélsz.

-A lányod meg tapizza az enyémet.

A levegő bent rekedt a tüdőmben, ahogy Arthurra kaptam a tekintetem.

-És én ezt természetesen hangosan kimondtam - döntötte hátra a fejét kínos nevetések közepette.

Charles azonban csak vigyorogva megpaskolta a vállát, majd csatlakozott az anyjához, aki épp Lorenzo-val beszélgetett.

-Azt hiszem ezzel is várjunk még - néztem rá elpirulva.

Arthur egy szűzies gyors puszit lopott tőlem, majd egy kacsintás után kivette a kezemből a babát, és a megterített asztalhoz terelt.

Adèle-t Pascal egy ügyes mozdulattal kilopta Arthur kezéből, aki nem is vette észre azonnal, hogy már nem tartja a gyereket.

Nevetve néztem a morcos arcát, és egy  engesztelő puszit nyomtam az arcára.