Karddal védve

7.fejezet

Lett értelme hazamennem. Lett okom várni, hogy otthon legyek. Életemben először önzetlenül álltam meg a virágbolt előtt, pusztán azért, hogy lássam Arabella mosolyát, mikor átadom neki. Nem vártam érte semmit, csak a boldog tekintetét, amiből megtanultam úgy olvasni, mintha egy nyitott könyv lenne számomra.

Boldogan nyitottam ki a lakásajtót, de nem az a látvány fogadott, amit vártam.

-Bella! - kiáltottam fel, és elhajítottam a csokrot.

A lány, a földön feküdt, a szája szélén fehér hab éktelenkedett. Az elmúlt napokban rosszul volt, verte a víz, és remegett, semmit nem tudtam segíteni.

A mellkasához tettem a fülem, hogy hallok e dobogást, majd a nyakához szorítottam az ujjam. Gyengén, de éreztem a pulzusát.

-Basszus, maradj velem! Hallod? Nem hagyhatsz így itt!

Az ölembe vettem, és futva igyekeztem a lifthez. A lakás tárva nyitva maradt, de a legkevésbé se tudott érdekelni.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felért az emeletre a felvonó. Ezerszer is megnyomhattam a parkolóba vivő gombot, miközben a könnyeimmel küzdöttem.

Az autónál óvatosan, tettem be az ülésbe az eszméletlen lányt.

Sebességkorlátozás? A létezését is elfelejtettem, semmi más nem számított, csak Arabella.

A kórháznál már nem bírtam és zokogva vettem a karjaimba.

Épphogy beléptem az ajtón, már telitorokból üvöltöttem orvos után, ami miatt kaptam ijedt, és dühös pillantásokat is, de szerencsére érkezett segítség is. Hordágyra fektettük a lányt, és tolni kezdték, én pedig magától értetődő módon követtem, de megállítottak. A hajamba túrva roskadtam le egy székre, miközben teljes testemben rázott a zokogás. Kaptam egy űrlapot, amit ki kellett töltenem, de alig tudtam valamit a feltett kérdésekből.

Órákig várakoztam, mire elémsétált két idegen. Viszont nem voltak teljesen ismeretlenek, láttam már őket a tv-ben. Arabella szülei.

Megszólalni se volt időm az apja a pólómnál fogva felrántott, és az arcomba hajolt.

-Mit műveltél a lányommal, te kis szarházi? - sziszegte, miközben a szemei vérben forogtak.

-Vigyáztam rá - feleltem higgadtan. - Mikor megszökött maguktól, én voltam az aki fedélt tett a feje felé, hogy ne a szakadó esőben éjszakázzon. Most pedig engedjen el, vagy esküszöm az intenzíven fogja találni magát.

-A lányommal szemben is ilyen kemény legény voltál?

-Bella a szívem. Ne merjen olyannal vádolni, amit maguk követtek el!

-Arabella Fontaine hozzátartozói? -sétált hozzánk egy ápolónő.

-A szülei vagyunk - szólalt meg mézes-mázosan az anyja.

-Én pedig a pasija vagyok - löktem el magamtól az apja kezét. - Hogy van a barátnőm?

-Neked ahhoz semmi közöd - mordult rám a férfi. - Kisasszony, ennek a taknyosnak semmi köze a lànyomhoz, ne adjon neki információkat!

-Én hoztam be, velem él, ha valakinek joga van tudni, hogy van, az én vagyok! Kérem, mondja, hogy életben van! - néztem könyörögve a kórházi dolgozóra.

-Elvonási tüneteket produkált, de jelenleg stabil. Fogyasztott valamilyen kábítószert az elmúlt időben?

-Csak a felírt gyógyszereit, de egy ideje nem láttam, hogy szedné őket - ráztam a fejem.

-Nem vette be a gyógyszereit?- csattant fel az anyja.

-Láthatnám Bella-t? Kérem! - teljesen figyelmen kívül hagytam a sipákoló hangot, és csak az ápolóra figyeltem.

-Egyelőre az orvosok még vizsgálják, de a szobájához vezetem Önöket, ha kijöttek bemehetnek.

Elindultam a nő után, de Arabella apja a vállamnál fogva állított meg.

-Ha még egyszer hozzám ér, kiváltképp a lányához, nem az intenzíven, hanem a ravatalozóban fog feküdni. Világos voltam? - húztam fel a szemöldököm, és leráztam magamról a kezét.

A szobánál elköszönt az ápolónő, és hármasban maradtam a szülőkkel.

A falnak támaszkodva figyeltem őket, és nem volt szimpatikus amit láttam. Valószínűleg az előítélet is dolgozott bennem, de semmi szimpatikusat nem találtam bennük. Ugyanazért a lányért voltunk ott, de én leszek az, akivel hazamegy.

-ARTHUR! - hallatszott egy velőtrázó sikoly a szobából. - SEGÍTS!

Az elmémet elöntötte a vörösköd, ahogy feltéptem az ajtót. Arabella kapálózva küzdött az orvosok ellen, akik próbálták leszíjjazni. A nevem egymás utan hagyta el a száját, mikor pedig a tekintetünk összekapcsolódott, megkönnyebbültséget láttam rajta.

-Eresszék már el a rohadt életbe - húztam el egy orvost a lány ágyától. - Hagyják békén, nem látják, hogy retteg maguktól?

-Azonnal menjen ki a szobából! - szólt rám az egyik doktor.

-Vigyen ki. - emeltem rá a tekintetem.

-Arabella, kicsikém. Az orvosok, csak jót akarnak - szólalt meg az anyja az ajtóban.

A lány azonnal megdermedt, ahogy meghallotta a hangját, és még szorosabban bújt a karomba.

El akart rejtőzni előlük.

-Beszéltél - motyogta az apja döbbenten. - Idejét nem tudom, mikor hallottam utoljára a hangod.

Bella hajára simítottam a kezem, és egy csókot nyomtam a homlokára.

-Bent maradok veled, nem engedem, hogy bántsanak. De elájultál, muszáj megvizsgáljanak. Nem veszíthetlek el - suttogtam a fülébe. - Az én kishableányom visszaszerezte a hangját, nem most foglak elengedni.

Arrébb húzódott, hogy a szemembe nézzen, és lassan bólintott.

-Finoman bánjanak vele, és én is itt maradok.

Egy gyors puszit nyomtam a szájára, és felálltam az ágyról. Csak annyira léptem hátrébb, amennyire muszáj volt, és amint torzult a lány arca morogva szólaltam meg.

-Azt mondtam finoman!

Mikor Bella rám nézett, mosolyogva nyugtattam meg.

Szerelmes lettem a lányba, és bárkitől megvédem. Mégha egy másik országba is fog kelleni mennem, ha orvosra lesz szükségem.