Karddal védve

18.fejezet

Soha nem féltem az apámtól. Nekem ő volt a hős, a legnagyobb bátorsággal felvértezett lovag, aki tűzön vízen át védelmezett engem. Ám ezt a szerepet, már nem ő töltötte be. Arthur lett az a biztos pont, ami akkor is tartott, mikor a Föld kimozdult a tengelyéből.

De nem lehetek örökké egy elesett kislány, akit el kell kapni, mielőtt a földre zuhan. Nőnek kell lennem, aki megáll a lábán, és magabiztosan lépdel előre, bármi történjék is. Ezért se engedtem meg Arthur-nak, hogy elkísérjen az apámmal való találkozóra.

Egy kávézó eldugott sarkában ültem, szembe a régen hősnek látott férfival, aki szürkén, és megtörve jelent meg. A kezei a teás bögrét ölelték körbe, mintha az lett volna az egyetlen kapaszkodója, ami a földön tartotta volna.

Feszengve ültem a helyemen, és nem tudtam, hogy kezdjek bele. Annyi kérdésem, mondanivalóm lett volna, de a sok sok év alatt felépült félénkségem, ami bár Arthur oldalán feloldódott bennem, ismét megjelent, ám igyekeztem ezt nem kimutatni. Az előttem lévő cappuccinot kevergettem, már percek óta.

-Arabella, én bocsánatkéréssel tartozom - szólalt meg apám, mire ránéztem. - Észre kellett volna vennem mi folyik a házamban. Nem is értem, hogy nem tűnt fel ez az egész.

-Mert nem voltál otthon - válaszoltam.

-Azt hittem ez a helyes. Gondoltam, anyád gondoskodik rólad, nekem pedig az anyagi biztonságot kell megteremtenem, hogy a kezeléseidet kitudjam fizetni.

Elfojtott haraggal néztem rá.

-Az a baj, hogy te nem is kérdőjelezted meg - szólaltam meg végül, miközben éreztem, hogy a torkom összeszorul. - Soha egyetlen egyszer sem. Ha anyám azt mondta, hogy rosszul vagyok, te csak bólintottál és belementél a játékba. Pedig egy apa dolga az lenne, hogy megvédje a gyerekét. Engem nem védtél meg.

Apám arca eltorzult, mintha ezeket a szavakkal egyenesen a szívébe döftem volna egy pengét. Szemmel láthatóan próbált valamit mondani, de a szavak elakadtak a torkán. Én sem bírtam tovább ülni. Felálltam, és az asztal szélén megkapaszkodva néztem rá.

-Annyi éven át azt hittem, hogy tényleg beteg vagyok - folytattam halkan, de keményen. - Anyám meggyőzött arról, hogy valami nincs rendben velem. És te... te csak asszisztáltál hozzá.

Nem lehet mindent a munka mögé bújtatni. Azt hittem, ettől könnyebb lesz, ha kimondom, ha szembesítem őt azzal, hogy mennyire cserbenhagyott, de az üresség, amit a szavak hagytak maguk után, mélyebb volt, mint vártam.

-Tudom, hogy hibáztam - mondta végül, a hangja rekedt volt és alig hallható. - De kérlek, értsd meg... én is áldozat vagyok ebben az egészben. Nem csak téged tévesztett meg anyád, hanem engem is. Szerettem volna hinni, hogy ő csak a legjobbat akarja neked. Soha nem gondoltam volna, hogy...

- ...hogy mindezt kitalálta - fejeztem be helyette a mondatot. - Nem gondoltad volna, mert nem akartál szembenézni vele. Könnyebb volt elfogadni a hazugságot, mint megkérdőjelezni mindent, amit ő mondott.

Leültem vissza a székemre, érezve, hogy a harag lassan fáradtsággá alakul. Azt hiszem, ez az egész nem a bocsánatkérésről szólt, hanem arról, hogy végre kimondhassam, amit eddig soha nem tudtam. Hogy elengedjem azt a kislányt, aki mindig várt valakire, aki megmenti. Talán épp most jött el az ideje, hogy én magam legyek az, aki megment engem.

-Nem azért jöttem, hogy megbocsássak - mondtam végül. - Azért jöttem, hogy lezárjam ezt a fejezetet. Nem fogjuk ott folytatni, ahol kiskoromban abbahagytuk. Nem tudjuk, ott folytatni.

-Bárcsak visszafordíthatnám az időt - suttogta apám.

Sóhajtva ültem vissza, és átöleltem magam.

-Szeretnék hinni neked. De nagyon nehéz...

-Csak egy esélyt kérek tőled - nézett a szemembe. - Ha nem tudsz helyet találni nekem az életedben, azt is megértem. De engedd, hogy legalább megpróbáljak, az az apa lenni, akit megérdemelnél.

-Tanúskodsz a bíróságon?

-Nem nyugszom addig, míg nem zárják rács mögé - bólintott határozottan. - Mindent megteszek, hogy biztonságban legyél.

-Ez valami férfi szlogen? - mosolyodtam el.

Apa követett a mozdulatban.

-Tényleg szerelmesek vagytok, igaz?

-Igen - hajtottam le a fejem elpirulva.

-Szeretnék, majd bocsánatot kérni... Mi is a fiú neve?

-Arthur.

-Áh, igen! Szóval, beszélnék vele is. Köszönettel tartozom neki, amiért ő gondodat viselte, mikor én nem.

-Egész biztos vagyok benne, hogy a parkolóban van - forgattam meg a szemem. - Kikísérsz?

-Persze! - pattant fel azonnal.

Ahogy kiléptünk a kávézóból, szinte rögtön ki is szúrtam az autót. Mikor elkezdtünk felé sétálni, Arthur azonnal kiszállt a kocsiból, és magabiztosan nézett apámra.

Megálltam mellette, a keze pedig a derekamra siklott és biztatóan megszorította.

-Szeretnék bemutatkozni, Pierre Fontaine vagyok - nyújtott kezet a mellettem álló fiúnak.

-Arthur Leclerc - fogadta el a felé nyújtott kezet.

-Sajnálom a kórházban történteket, azt hittem ártottál a kislányomnak... Holott kettőnk közül én vagyok a rossz. Köszönöm, amiért helyettem is védted őt.

-Szeretem, Arabella-t. Gondolkodás nélkül fogom bemocskolni érte a kezem.

Apám elmosolyodott a szavai hatására.

-Megértettem - bólintott, majd rám nézett - Láthatlak még?

-Azt hiszem.

Egy lépést tett felém, mintha meg akarna ölelni, de meggondolta magát, és zavartan megvakarta az állát.

-Nem tartalak fel titeket. Azt hiszem kezd kínos lenni - nevetett.

Mosolyogva ültem be az Arthur által kinyitott autóba, és integettem egyet Apának, aki lelkesen viszonozta.

A visszapillantó tükörben láttam, hogy végig nézi, ahogy elhajtott.

-Tudtam, hogy nem bírod ki - fordultam Arthur felé.

-Hé, csak fuvart biztosítok, nem mentem be a kávézóba - védekezett.

Az ajkamba harapva néztem a fiú, aki komisz mosollyal az arcán vezetett.

Isten éltesse a mi Tutu-nkat!🥳
Ma lesz még egy rész 🤫