Karddal védve

17.fejezet

Arabella, a mellkasomon feküdt, miközben édesen szuszogva élvezte az alvás nyugalmát. Éreztem, ahogy a meztelen bőre az enyémhez simul, és csak örökké így akartam maradni. A madarak felébredve csicseregtek, a nap átszűrődött a redőny résein, ezzel egy minimálisan megvilágítva a szobát. Idilli volt.

Apró puszikkal kezdtem behinteni a bőrét, hogy ébredezzen.

-Csak még öt percet - motyogta, miközben a nyakamhoz bújt.

Nevetve fordítottam a hátára, és fölé magasodva néztem a duzzogó arcát. A haja szétterült a párnán, az arca gyengéd, álmos kifejezést öltött, ami egyszerre volt bájos és csábító. Szívem mintha egy pillanatra kihagyott volna. Nem tudtam betelni azzal, ahogy kinézett ebben a pillanatban, annyira törékenynek tűnt.

Lehajoltam hozzá, és egy újabb csókot leheltem a homlokára, aztán lassan a szája felé haladtam. Arabella halvány mosollyal a száján felém nyújtózott, még mindig félig álomban, de már éreztem, hogy ő is kezd ébredezni. A karjaival átfonta a nyakamat, magához húzott, és abban a pillanatban minden más megszűnt körülöttem. Csak ő létezett számomra.

-Talán azt akarod, hogy unatkozzak? - kérdeztem egy huncut mosollyal, majd apró csókokkal kezdtem végighaladni a nyakán és a kulcscsontja vonalán.

Éreztem, ahogy beleremeg az érintésembe, miközben még mindig próbált úgy tenni, mintha aludna.

-Ez így aljas - nevetett fel végül.

Finoman ellökött magától, és a csípőmre ült. A mosolya és csillogó szemei elárulták, hogy élvezi a játékot

-Soha nem mondtam, hogy fair leszek - válaszoltam nevetve, miközben a fejem alá tettem a karjaimat.

Arabella győzedelmes mosollyal nézett le rám, miközben végigsimította az oldalamat, apró ujjai alatt éreztem, ahogy a libabőr végig fut rajtam.

-Nos, akkor most én vagyok a főnök - mondta incselkedve.

Lehajolt hozzám, és egy apró csókot nyomott az államra.

Éreztem, ahogy a farkam kezd feléledni, de nem akartam egy telhetetlen baromnak tűnni.  A lélegzete édesen cirógatta az arcomat, miközben az ajkai egyre közelebb húzódtak az enyémhez. Tudta, hogyan játsszon velem, és én készségesen hagytam, hogy magával ragadjon.

- Még hogy főnök... - suttogtam vissza egy játékos mosollyal.

Próbáltam megfordítani a helyzetünket, de Arabella gyorsabb volt nálam. Könnyedén kitért, és most már nyíltan nevetett, a gyönyörű kacagása betöltötte a szobát.

Bármit odaadtam volna ezért a nevetésért.

-Hát, Arthur Leclerc, azt hittem, jobb reflexeid vannak - csipkelődött.

- Csak hagytam, hogy azt hidd, te irányítasz - feleltem.

Együtt nevettünk, miközben a testünk összefonódott az ágyon.

Ebben a pillanatban nem volt semmi más, csak mi ketten. A világunk leszűkült erre a szobára, erre a kis idilli pillanatra, ahol mindketten önmagunk lehetünk. A kezei az arcomat simították, miközben a szemembe nézett.

-Szeretlek - suttogtam halkan, miközben az ajkaink ismét találkoztak.

Ez a szó mindig könnyedén jött, ha vele voltam. Az élet, ami gyakran olyan bonyolultnak és gyorsnak tűnt, mellette egyszerűbbé vált. Nem akartam mást, csak őt.

Arabella elmosolyodott, és lágyan végighúzta ujjait a hajamon.

-Én is szeretlek - válaszolt suttogva.

Mintha ez a pillanat valami törékeny, szent dolog lenne, amit óvni kell.

Felegyenesedett rajtam és összefonta az ujjainkat.

-Most, hogy kiderült minden... - kezdte halkan. - Szeretnék kezdeni valamit az életemmel.

-Mire gondolsz?

-Nem is tudom pontosan - rázta a fejét. - Meg kell találnom ki vagyok, és mit szeretnék. Segítesz nekem?

-Tudod, hogy mindig igen lesz a válaszom - mosolyogtam. - Én is új célok után nézek, és te is. Aztán együtt felépítünk valami jót. Hogy hangzik?

-Nagyon jól - nevetett a könnyeivel küzdve.

-Van valami, amit szeretnél? - támaszkodtam meg az alkaromon, Arabella, pedig a mellkasomon rajzolt különböző formákat az ujjaival.

-Azt hiszem, beteg gyerekekkel foglalkoznék szívesen. Tudom milyen borzalmas egyedül, rémülten egy kórházban.

-Gyakran voltál egyedül? - suttogtam.

-Apa amikor tudott bejött, de két helyen dolgozott, hogy megkapjam a kezeléseket. Anya pedig... - sóhajtott. - Rá nem is akarok emlékezni.

-Adni fogsz egy új esélyt az apádnak, igaz?

-Te mit tennél a helyemben? - nézett rám, azokkal a hatalmas nagy kék szemeivel, amik most könnyben úsztak.

-A szívemre hallgatnék - feleltem őszintén.

-Félek, hogy összetörne.

-Akkor én helyrehozom - simítottam végig az arcán. - Nem hagylak a földre zuhanni, mindig elfoglak kapni. Rendben?

Mosolyogva hajolt le hozzám egy csókért. Kihasználva az alkalmat, átkaroltam a derekát, és visszarántottam magam mellé a takarók közé.

-Te mit szeretnél? - fordította felém az arcát.

-Hiányzik a versenyzés, az adrenalin. De valami olyan helyet akarok, ahol nem vagyok, a másik Leclerc.

Arabella kicsit felült, és kíváncsian nézett rám.

-Akkor miért nem keresel valami új kihívást a versenyzésen belül? Valamit, ami igazán a tiéd, és ahol önmagad lehetsz, nem pedig Charles árnyéka.

-Gondolod, hogy van ilyen lehetőség? - kérdeztem bizonytalanul.

-Persze - bólintott határozottan. - Lehet, hogy nem lesz egyszerű megtalálni, de ha valóban szenvedélyed a versenyzés, akkor van olyan út, ami csak a tiéd lehet. Talán egy másik kategória, egy másik típusú verseny. Vagy valami, ahol több kontrollt gyakorolhatsz a dolgok felett.

Talán nem kellett mindenáron követnem ugyanazt a pályát, mint Charles. Talán létezett egy másik út, ahol végre a saját nevemmel érhetném el a sikereket, nem pedig a "Leclerc testvér" címkével.

-Lehet, hogy igazad van - mosolyogtam rá hálásan. - Nem akarom feladni a versenyzést, csak szeretném újra megtalálni benne önmagam.

Arabella visszafeküdt mellém, és a fejemhez hajolva egy puszit nyomott a homlokomra.