Karddal védve

22.fejezet

A Leclerc család nő tagjai ellepték a lakást, míg a fiúk Arthur-t vitték magukkal, megünnepelni Lorenzo és Charlotte eljegyzését. A nappaliban telepedtünk le, Pascal és Desiree a kanapén, míg mi Charlotte-tal a puha szőnyegen ücsörögtünk.

A lány olyan csillogó szemekkel mesélte el a történetüket, hogy szinte szivecskék jelentek meg a feje körül. Élvezet volt már csak hallgatni is, átélni pedig egyszerűen meseszerű lehetett.

-Legalább az egyik fiamba szorult valami romantika is - forgatta meg a szemét nevetve Pascal.

-A te lánykérésed nem ilyen volt? - néztem Desiree-re.

-Nem - nevetett a nő, miközben a karjában pihenő kislányát ringatta. - Las Vegasban voltunk, a futam előtt kért meg. Verseny után pedig mentünk is egy kápolnába, és Elvis összeadott minket.

-Jó, de nálatok semmi nem úgy működik, mint az átlag embereknél - kuncogott Charlotte. - Hogy is fogalmaztál? “Gyereket kaptam, nem gyűrűt.”

-Jó, kicsit gyors volt a tempó - pirult el a nő.

Mosolyogva hallgattam a beszélgetésüket, míg Pascal engem nézett.

-Arthur melyikükre hasonlít?

-Azt hiszem, kicsit mindkettőjükre - feleltem.

-Bevallom, azt hittem öregen fog megállapodni, valami csitri mellett - sóhajtott Pascal.

-Én azt, hogy nem is fog - tette fel a kezét Charlotte.

-Gonoszak vagytok, én bíztam benne - csitította le őket Desiree.

-Velem nagyon... kedves - pirultam el.

-Adélie mesélte, hogy elvitt hozzá - fogta meg a kezem Pascal, és finoman megszorította. - Szívesen veled mennék, ha úgy adódik.

-Az remek lenne!

-Elugrom mosdóba, átveszi valaki addig, ezt a kis sózsákot? - állt fel Desiree, én pedig azonnal felpattantam.

Adéle hatalmas szemekkel nézelődött, ami rémisztően olyan volt, mint az apjáé.

-Tényleg jó nagyot nőttél - simogattam meg a pufók arcocskáját.

Pascal és Charlotte az esküvő részleteit kezdték átbeszélni, míg én teljesen belefeledkeztem a babázásba. A kórházban töltött idő alatt is, ha lehetett mindig a kisgyerekek közelébe voltam.

A fiúk csak órákkal később csatlakoztak hozzánk, kezükben néhány adag kínai kajáva.

Arthur mellém ült a szőnyegre, és a hátam simogatta, miközben szórakoztatta a kezemben lévő kislányt.

-Csak mondom, hogy legalább hat ilyet akarok. Az se baj ha pelenkába fulladok - magyarázta gügyögve.

-Te jó ég - nevettem halkan.

Egy puszit nyomott a homlokomra, majd kivéve a gyereket a kezemből, átadta Charles-nak.

Körülnézve a szobában, olyat láttam, amit soha egész eddigi életemben. Egy igazán boldog, szerető családot. Nem volt helye hazugságnak, vagy bántásnak, csakis színtiszta szeretet, és gondoskodás lengte körül az embereket. Annyira furcsa, hogy soha nem lehet tudni, mi zajlik a szomszéd lakásban. Boldogok az ott lakók? Vagy minden napjuk maga a földi pokol? Igazi az a mosoly, amivel kilépnek az ajtón, vagy tökélyre fejlesztett álca?

Soha nem ismered meg igazán a másikat, ezt már megtanultam.

Ők is hiába mosolyognak, a múltjuk tele van fájdalommal, és veszteséggel, mégse engedik, hogy ez uralja őket. Az életet választották, és én is azt teszem.

Arthur-ra pillantottam, aki hangosan nevetett, a bátyja egyik poénján, és az én arcomra is mosoly kúszott. Kimentem az erkélyre, és nagyot lélegeztem a friss levegőből.

-Minden rendben?

Hátrafordulva Desiree-t láttam hozzám sétálni, aki megállva mellettem, szintén a korlátra tenyerelve kémlelte az utcát.

-Csak még szokom, hogy ennyi ember vesz körül - mosolyogtam rá.

-Megértem - kuncogott. - Néha még nekem is sok.

-Kérdezhetek valamit?

-Persze - fordult felém.

-Megbántad, hogy siettetek?

-Nem. Kívülről tényleg egy sprintnek tűnhet, de annyira természetesen jött minden. A mi életünk így tökéletes, és ha újra kezdhetném, se csinálnám másképp. De, ha te gyorsnak érzed a tempót, akkor jogod van lassítani! Biztos vagyok benne, hogy Arthur is megértené.

-Nem gyors csak... Nem is tudom.

-Magamra emlékeztetsz - nevetett. - Szívem, az érzések nem ostobaságok. Meg kell hallgatnod mit mond a belső hangod, aztán eldönteni igazat adsz e neki. Én is rengeteget örlődtem, már amennyire Charles engedte - forgatta a szemét.

-Nem erről van szó.

Sóhajtottam egyet, Desiree pedig megszorította a kezem, és bátorítóan nézett rám.

-Nem tudok mit kezdeni a szeretettel - vallottam be. - Azt se tudom, jól csinálom e.

-Ismerős - mosolyodott el. - Amikor Charles elkezdett érdeklődni irántam, azt hittem ez csak vicc, hogy nem igaz. Egy olyan férfinek, olyan nő, mint én? Ugyan.

-Én is pont így érzem - bólintottam.

-Mára pedig házasok vagyunk, és van egy gyönyörű lányunk. Hidd el, Arthur épp annyira komolyan gondolja veled, mint Charles velem. Ez a fiú akar téged, minden hibáddal, és sebeddel együtt. Ahogy te is akarod őt, minden hibájával, és sebével együtt.

-És, ha elrontom?

-Akkor tanulsz belőle - von vállat. - Fogtok hibázni, ha nem most, akkor évek múlva. Senki nem tökéletes, csak két ember majdnem tökéletesre tudja kiegészíteni egymást.

Letöröltem egy kósza könnycseppem, Desiree, pedig finoman magához ölelt.

Nekem nem jutott testvér, de azt hiszem, azzal, hogy bekerültem ebbe a családba, nővérekre is leltem.