Silla virágai 🔞

1. Büdöske

Jungkook

– De szívós a nyomorultja! Azt hittem, már a második sarkon lerázom – futásban mindig verhetetlen voltam – de ez lóra pattant, hogy rohadna meg, és most már nemcsak a piacot, de a falut is rég elhagytuk. Nemcsak nehéz, de értékes is lehet ez a kacat a zsákomban, ha ennyire nem adja fel. Érdekelt is engem, mit nyúlok le, csak a korgó gyomromra figyeltem, semmi másra. Ha már sokat ér, annál jobb, többet kapok érte, csak kopna már le rólam ez a makacs öszvér.

Az erdő felé veszem az irányt, ezen a részen sűrű az alja, és tele van fiatal fákkal, lóháton erősen le fogja lassítani. Majd' kiköpöm a tüdőmet, de már nem kell sok, még néhány lépés és ott vagyok. Hallom a lova dobogását, bele kell húznom, nincs megállás, majd pihenek a bozótosban. Bevetem magam a bokrok közé, igyekszem elhajolni a nagyobb ágak elől. Előkapom a késem, a kisebbeket azzal bírom jobb belátásra, de így is tele vagyok már karcolásokkal. Hirtelen lejteni kezd a terep, ami felgyorsít, csak vigyáznom kell, ki ne törjem a bokám. Recsegnek-ropognak a gallyak a talpam alatt. Itt lóval nem jön utánam, az biztos. A patadobogást nem hallom már, remélem, az történt, amire gondolok: feladta a nyavalyás. Odalent lesz egy ösvény, ha odáig kihúzom, nyert ügyem van.

A ruhámat már több helyen tarkítja véres szakadás, a fájdalmat egyelőre nem érzem, azt majd este fogom, lefekvéskor. De a fájdalom is jobb, mint az üres gyomor. A talpam megcsúszik egy ingatag kövön, apró kavicsok indulnak meg alattam, seggen csúszva érem el a lejtő alját. Nem bánom, ez így gyorsabb, még ha jóval kellemetlenebb is. A karommal védem a szemem a belecsapódó ágaktól, semmit nem látok, azt se tudom, merre vagyok arccal. Végül lelassulok és egy hangos puffanással hasra érkezem. Az összes madár rémülten röppen fel a környéken. Alighanem elértem az ösvényt. A rohadt életbe, hallom a patadobogást! Megkerülte volna a bozótost? Ilyen gyorsan? Már késő búvóhelyet keresni, a zaj elárulta, hogy hol vagyok. Nincs más hátra, futnom kell. Majd elbújok később. Balról hallom a lovast, jobbra indulok el. Közben lélekben felkészülök a legrosszabbra. Elfáradtam, nem ettem két napja, a vágtató lóval szemben nem sok esélyem van, hacsak nem történik valami csoda hirtelen. Futok, mint az őrült, az összes maradék erőmből, és imádkozom az égiekhez. Ha van bármiféle isten, most itt az ideje, hogy megmutassa magát.

Már tényleg a végét járom. A vállam fölött hátranézve már látom is a lovast, vége, kezdhetek búcsúzkodni az életemtől. Mire visszafordulok, hirtelen a semmiből egy másik lovas tűnik fel a szemem előtt az ösvényen. A szívem is megáll az ámulattól, miközben térdre zuhanva, zihálva véget vetek a hiábavaló menekülésnek. Ő lenne a halál angyala, aki eljött értem? Hosszú sörényű, hófehér paripán egy gyönyörű, nemesi ruhába öltözött fiatal férfi ül. Lépésben közeledik hozzám. A hátán íj, az oldalán szépen megmunkált kard, hosszú, fényes hajtincseit az arca elé fújja a szél. Életemben nem láttam még ehhez fogható szépséget. A lova fújtatva megáll előttem, párat kapál a mellső lábaival. Eddig is térdeltem, de most a földre borulok a titokzatos úr előtt. Vihet magával a pokolba, készen állok.

Hallom, ahogy mögöttem lefékezi lovát az üldözőm, és leugrik róla. Az állat hangos nyerítéssel fejezi ki nemtetszését a hirtelen mozdulatért.

– Miért menekülsz, fiú? – hallom a mennyei hangot a fejem fölül.

Most nem hazudhatok, neki nem lehet, ezt úgy kell vennem, mint egy próbatételt, mielőtt levisz magával az alvilágba. Éppen jól átgondolom a szavaimat, mikor megszólal mögöttem a nyomorultja:

– Méltóságos úrfi, ez a semmirekellő...

– A fiút kérdeztem – vág a szavába az isteni jelenség.