A középkori Silla királyságban játszódó, kalandos OT7 BTS boyxboy történet sok-sok 🔞felnőtt🔞 jelenettel és változatos shipekkel.
"- Jungkook, tudod te egyáltalán, hogy kik vagyunk mi?
- Hwarangok... viráglovagok...
- Nemes családok fiai, akik hib...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Yoongi
Az első nap sugaraival együtt ébredem, ahogy kellemes madárének kúszik hallójáratomba. Lomhán pislogok felülve alvóhelyemről, miközben többször is megdörzsölöm álmos íriszeimet.
A mellettem lévő matracon megpillantom Namjoont, ahogy még bőven az igazak álmát alussza, széles mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik. Az ablak felé tekintek, ébresztőm továbbra is mondja a magáét, de már a vékony, dallamos hangjából megismerem, hogy ez egy nyílfarkú gébics. Eszembe jutnak a madárlesések gyerekkoromból, amikor ott hagyva az egész királyi pereputtyot, rohantam ki az erdőbe, hogy minél több fajjal találkozhassak. Nagy álmom volt látni egy örvös csókát, a nevelőm szerint ez a legtöbb halandó ember életében sosem adódik meg, ha pedig mégis, akkor az illetőre nagy dolgok várnak az életben. Aznap nem láttam az általam annyira áhított madarat, mégis megváltozott az életem onnantól kezdve. Akkor találkoztam először Kim Seokjinnel.
Egyből felkelek, ahogy eszembe jut hyungom, és már húzom is magamra fekete-fehér hanbokomat, miközben megigazítom hosszú, sötét hajamat. Egyszerű lófarokba kötöm, míg hagyom, hogy rövidebb tincseim elől arcomba hulljanak.
Végig tekintek a szoba másik oldalán, ahol a kisebbek alszanak, akik szintén még a lóbőrt húzzák. Tekintetemet pár pillanatig Jiminen felejtem, ahogy békésen alva aranyosan mozgatja az orrát. Fényes aranyszőke haja angyalian keretezi gyönyörű arcát, szemeim mégis a kívánatos, vaskos ajkakra tapadnak. Vajon milyen lehet, amikor...
Hirtelen lépek hátrább, ahogy elönt a rengeteg piszkos gondolat, és inkább az ajtó felé veszem az irányt, hogy mielőbb kitisztítsa kótyagos elmémet a reggeli friss levegő. Hatalmasat szippantok a kinti életből, tüdőmet enyhén csípi a hűvös oxigén, míg fülemet újra megüti a gébics éneklő hangja.
– Korán keltél – hallom meg a számomra egyik legbecsesebb hangot ezen a világon.
Oldalra fordulva pillantom meg Jint, ahogy törökülésben meditál egy bambuszszőnyegen. Hosszú, meleg barna tincseit most szabadon hagyta, így azok finoman omlanak le egészen mellkasáig. Olyan ritkán láthatom őt így, általában mindig szorosan hátra fogja haját, pedig akár naphosszakat is eltudnám nézni ezt a látványt.
– Ahogy látom, te még korábban, hyung – mosolygok rá halványan, mire ő is hasonlóan tesz.
– Buddha az éjjel hozzám szólt, így muszáj volt kijönnöm egy tisztességes meditálásra.
– És mit mondott?
– A szépségemről áradozott természetesen.
Egyszerre tör ki mindkettőnkből a nevetés, enyhén elfordulok az ajtótól, hogy ne ébresszem fel a többieket. Jin csilingelő kacaja melegséggel tölti el a szívemet, ahogy szája elé kapja egyik kezét, mint amikor gyerekkorunkban valami illetlen dolog miatt nevettünk.
