Silla virágai 🔞

22. Árvácska

Hoseok

Jin rendíthetetlenül ül a nyeregben, de nekem nem kerüli el a figyelmemet kezeinek a remegése, ahogy a kantárt tartja. A düh, vagy a lelkiismeret-furdalás teszi vele, nem tudom, de az biztos, hogy nagyokat nyel. Azt hiszem, maga is megbánta a hevességét. A kis Jungkook szégyentől piros arccal ül vissza a kocsira, miután Jin Jiminnel is kiüvöltözte magát a helycsere miatt. Namjoon próbál lemaradozni, és a maknaeval szót váltani, nyilván teljesen sikertelenül.
Én meg már csak Buddha jóságát kérem, hogy hozzon enyhülést vezetőnk zaklatott szívére, mert az egész hwarang csapat még csak pisszenni sem mer.

Még mindig én kaptatok Jin mellett. Habár a végtelenségig tisztelem és szeretem a hyungomat, most nagyon tudnék máshol lenni. Mondjuk szívesebben mennék Taehyung közelében... A fejem önkéntelenül fordul hátra, és keresem a szépséges társamat, aki komoran és csendesen lépdel Jimin mellett. Ő sem vidám, dús ajkát beszippantja, úgy próbálja magában tartani az érzéseit. Yoongi pedig... á őt hagyjuk, a fájdalom szobrát róla lehetne megfaragni, talán még a ló is sír alatta, olyan gyötrelmes képet vág.

– Hoseokah, előre nézzél – kapom meg én is a magamét.

– Bocsánat, hyung.

– Inkább mutasd az utat, kérlek, minél hamarabb szeretnék atyádhoz érni – mondja, egy pici enyhüléssel a hangjában. 

Bólintok, és irányítgatni kezdem a társaságot, hogy a lehető legkönnyebb és legrövidebb utunk legyen.

A lovak patái néha tengervizet fröcskölnek fel ahogy baktatunk a folyók által összehordott homokpadon. Nemsokára a táj újra képet vált, felbukkannak a hegyek, erdősávos sziklák magasodnak a víz fölé.

– Nézd, hyung, ott annál a lankás dombhátnál – mutatok a távolban látható pagodatetőre. 

Jin csak bólint és picit gyorsabb lépésre bíztatja a lovát. Hamar megtesszük már ezt a távot, kisvártatva ott állunk a házunk előtt. A társaim szinte egy emberként lélegeznek fel.

– Fiaaaaam – repül felém szó szerint szülőanyám, ahogy lekászálódunk a lovakról, majd azzal a lendülettel kapaszkodik a nyakamba, és szorít magához. – Olyan rég láttalak!

Magamhoz vonom én is, és a megkönnyebbülés szétárad bennem az ölelésétől, mint régen, gyerekkoromban. Elenged, apró lábai ismét a talajon állnak. Jóval fölé magasodom már, kis kezeit fel kell nyújtania, hogy az arcomra simíthasson. 

– Ej, de jóképű férfi lettél, Hoseokah! – amikor kigyönyörködi magát bennem, csak akkor képes észrevenni a többieket is.

– Anya, ő itt a nagyszerű vezetőnk, Kim Seokjin hwarang – kezdem bemutatni a társaimat. 

Jin szisszen egy halkat a jelzőre, de én egyáltalán nem érzem túlzónak. Nem értek egyet Jungkook büntetésének erejével, de a vezető is csak ember, és nem könnyű a küldetés teljes felelősségét egyedül a vállain cipelni, még ha azok szép szélesek is. Kölcsönösen meghajolnak, Jin anyám korát, anyám a hercegi származást tiszteli meg ezzel.

– Jin hwarang, örülök, hogy láthatlak titeket.

– Omonim – mosolyog anyámra Jin kedvesen – , köszönjük, hogy a házatokba fogadtatok.

– Buddha akaratából, nagyon szívesen, bármikor. Mondd csak Jin hwarang, ettetek-ittatok rendesen az úton? – kezd csevegésbe anyám, miközben karon ragadja a vezetőnket, és magával vonszolja a ház felé.

– Hát egy hínárleves jól esne, ha nem túl nagy fáradtság...

– Hyung, gyönyörű a házatok – hallom meg a legbársonyosabb hangot magam mellett.