Silla virágai 🔞

13. Rózsa, tövissel...

Jimin

A vacsora alatt szótlanul piszkálgatom az ételt, elment az étvágyam. Méghogy úgy eszem a szilvát! Na jó... szoktam szopogatni, de csak azért, hogy tovább tartson. 

Mellettem Jungkook úgy fal, mintha napok óta nem evett volna. Szó nélkül elé tolom a teli tányéromat, amit csodálkozva, de hálásan fogad. Felpillantok a velem szemben ülő Namjoon hyungra, aki épp Jinnel folytat heves eszmecserét a küldetésünkről. Mellette Yoongi engem néz. Egy pillanatra összetalálkozik a tekintetünk, és mintha mondani akarna valamit, de elfordítom a fejem az asztalfő irányába.

– Jin hyung...

– Igen?

– Nem érzem jól magam. Engedélyt kérek távozni. 

Hogy a fenyítésemet mikorra tervezi végrehajtani, azt nem tudom, de most meglepően kedvesen kérdezi meg, hogy ettem-e valamit, és el is enged az asztaltól. Felállok, a kertbe megyek, elsétálok a kedvenc cseresznyefámig. Már levelek is zöldellnek rajta, hamarosan mind lehullanak a rózsaszín szirmok. Leroskadok alá, hanyatt dőlök, nagy levegőt veszek, és felnézek a fa ágaira. Még sötétkék mögöttük az ég, de a telihold már fényesen világít.

Nem sok időt kaptam az elmélkedésre, máris lépteket hallok a ház felől. Pedig jó lett volna kicsit egyedül lenni, hát ennek, úgy látszik, lőttek. Biztos Jin vagy Namjoon hyung jön beszélni a fejemmel...

Nem, ezek a léptek halkabbak és komótosabbak. Felemelem a fejem, a sötétben kirajzolódó árnyék lassan közelebb ér, és Yoongivá változik, ahogy sejtettem. Visszahanyatlom a fűbe. Lefekszik mellém, egészen közel, összeér a karunk.

– Nahát, milyen szép ma a hold! – mondja.

Nem válaszolok. Pár perc eltelik így, csöndben nézzük a fényes tányért, aztán újra megszólal:

– Bocsánatot kérek, Jiminie. Nagyon csúnyán viselkedtem veled.

Felé fordítom a fejem. A holdfényben még fehérebbnek tűnik az arca, a szemei csillognak, mint a vadászó macskáé.

– Jin hyungnak is bevallottam, hogy én támadtalak le – folytatja –, és amit a családodról mondtam, az... Nem tudom, mi ütött belém, teljesen elment az eszem. Ne haragudj.

– Te se haragudj rám, hyung.

Egy darabig csöndben nézünk egymás szemébe. Lassan a konyhából idáig szűrődő hangok is elcsendesednek, a társaink visszavonulnak a hálótermekbe. Lámpások fénye világít át az ablakok papírján. Már csak a tücskök ciripelése hallatszik; az ég is feketére változott. A hold lassan eltűnik a ház teteje mögött, a felhők széle ezüstösen ragyog a nyomában. Végre a csillagok is kapnak esélyt megmutatni magukat.

Az oldalamra fordulok, felkönyökölök, fejem a tenyerembe támasztom. Yoongi még mindig az arcomat nézi. A kezem szinte magától indul el hyungom felé, rásimítok a hanbokja finom anyagára. Tőlem nem szoktak bocsánatot kérni az idősebbek. Nem szokták bevallani a vezetőnek, hogy ők követtek el valamit ellenem. Most nem csábítani akarok, most csak szeretném ezt megköszönni...

Lassan fölé hajolok, a mellkasára csúszik a kezem. Érzem a szapora szívverését a tenyerem alatt. Közelebb hajolok, óvatosan hozzáérintem a számat az övéhez. A hajam alá nyúl, a nyakamon érzem az ujjait, ajkai boldogan mozdulnak meg az enyémek között. Felszusszan, ahogy elmélyítem a csókot. Karja alatt átölelem, lábam átvetem a lábán, az ágyékához szorítom a combom. A ruháink bő rétegei alatt is érzem a kemény merevedését. Egyik kezével határozottan a tarkómra fog, a másikat a derekam köré fonja, és magára húz. Nyelve a számba csúszik, egyre szenvedélyesebb a csókja, keze közben az övemen kutakodik a csomó után, és amint megtalálja, türelmetlenül kezdi kioldozni. Amikor végre sikerül, becsúsztatja kezét a nehéz selyem alá, ahol már csak az ingem vékony anyaga takarja a bőrömet.