Silla virágai 🔞

27. Bujdosó mákvirág

Taehyung

Nem tudok aludni. Itt fekszem a szépséges hyungom meleg, ölelő karjaiban, az én agyam pedig a sápadt pajorkán jár. A matraca felé pillanatok, ami azóta is üresen áll. Az éjszakát lassan hajnal váltja, a holdfény fehér derengésébe a felkelő nap szúr aranysárga sugarakat. A fény is mintha az én lelkiismeretemre akarna még egy vékányi súlyt rakni, egyenesen Jimin hűlt helyét világítja meg.

Mit foglalkozom én ezzel? Bizonyára bekéredzkedett valaki hanbokja alá. Úgy ahogy azt szokta. Igen, biztosan így van, ő békésen, és nagy eséllyel kielégülten szuszog valamelyik hyunggal, engem meg itt esz az ideg miatta. Becsukom a szemem, aludni vágyom. Pihennem kell a hosszú út előtt. Várom, hogy elnyomjon az álom, nekilátok bárányfelhőket számolni a képzeletem egén. Nem, nem nézek Jimin fekhelye felé, nem, nem érdekel, hogy kivel múlatta az éjszakát.

Mégis... kipattannak a szemeim, és hiába minden elhatározásom az aggodalom a szívem köré kúszik.

– A francba... – nyögöm.

Leemelem Hobi hyung kezét magamról, majd kelletlenül feltápászkodom. Magamra kanyarítom a hanbokom, hajamat hevenyészett copfba kötöm. Csak utána kell néznem ennek a Buddha átkának! Nem érdekel, ha valaki alatt szuszog, csak... csak meglegyen. Remélem nem csinált semmi hülyeséget... amiatt, amit a sápadt fejéhez vágtam. Megáll a hanbok masnia a kezemben, és nagyot nyelek. – Ugye nem, Jimin? Nem csináltál magaddal semmit? Hirtelen sürgetőnek érzem a távozást a szobából. A mellettünk lévő helyiséghez sietek, az ajtót kérdés nélkül húzom szét. Üresen tekintenek vissza rám a fekhelyek. Se Namjoon, sem a kis béka nem alszik már. Vagy nem itt. Rögtön a másik szoba felé fordulok, de azzal sem leszek okosabb.

– Mi a baj, Taehyungah? – hallom meg a hátam mögött Hoseok mámoros hangját.

– Nincs sehol. Senki sincs sehol – pillantok rá aggodalmas szemekkel.

– Ki-kicsoda? – dörzsöl szegény álmosan az arcára.

– Jiminnek hűlt helye, és mindenki másnak is. Buddha összes bánatára, csak nem itt hagytak minket, hyung?

Hoseok nagyokat pislog a házba beszökő félhomályban.

– Nem, azt nem hiszem. Miért tették volna?

Halk csoszogás zavarja meg az értetlenkedésünket a nyitott ajtók előtt.

– Hoseokah? Mi ez a felhajtás? – néz ránk a hyung omonija. – Egész éjjel olyan nyüzsgés volt itt, mintha száz elszabadult tengu randalírozott volna a házban.

– Hogy érted ezt, anya?

– Hát ajtók csapódtak, valaki sírt a kertben, aztán részeg röhögcsélés is beszűrődött a szobámba. Nem azért, fiam, hogy elítélem, felnőtt férfiak vagytok. De a hwarangok mindig ilyen nyugtalanok?