Silla virágai 🔞

2. Szemérmes mimóza

Taehyung

- Mit utasítgat engem? - morgom magamban, míg elsétálok a hálóterem felé.

Megállok az ajtóban, és elgondolkodva az ujjam az ajkamra teszem. Jimin gyászbánatos hátsó szándékait latolgatom. Azt mindig kell, furfangos fiú ilyen szempontból. Vajon minek kért meg engem? Ő is elő tudná venni azt a ruhát, van keze! Persze, mikor törölgetni kell, akkor tudja használni! Aha! Jövök rá, azt akarja, hogy az én ruháimból adjak neki, mi? Hát azt lesheti. Széles vigyorra húzom az ajkaim, megszületik bennem a megoldás. Lendületes léptekkel indulok el Jimin ládájához, és választok ki belőle egy egyszerűbb ruhát. Már tenném is az ágyára, aztán eszembe jut egy csel, és inkább az enyémre terítem. Így biztos azt hiszi, hogy a sajátjaimból választottam egyet. Csak ne lennék ilyen okos! Magamra büszkén indulok kifelé, mielőtt megérkezik Jimin az ázott nyúllal.

Egyáltalán nem érdekelnek, amúgy is nemsokára vacsora. Az étkező felé haladtomban bekukkantok a másik szobába. Senki. Körülnézek még egyszer, majd óvatos léptekkel Jin komódjához sietek, és a fiókjába túrok. Gyorsan megigazítom a szénvonalat a szemem körül. Nem árt, ha az ember jól néz ki. Egy pillanatra megállok a mozdulatban, és rábambulok a fényesre csiszolt ezüstlapon remegő arcképemre. A jövevényre gondolok, meg arra, ahogy az idegesítő Jimin tömpe ujjai jártak azon a testen. Megrázom a fejem, és a figyelmemet újra a sötét vonalra irányítom. Megigazítom a vörös ruhámat, és a fejem tetejére kontyolt hajamba tűzött, az anyámtól kapott rubint berakásos ékszert is. Jól áll a piros, tudom. Omoni is mindig mondta, hogy milyen szép az ő kicsi fia pirosban.
Egy pillanatra lebiggyesztem az ajkam, hiányzik a gondoskodása. Meg a cselédeké. Itt saját magunknak kell végezni a házimunkát, és még a kiképzésen is részt kell venni. Az embernek nincs semmi szabadsága. Sóhajtva gondolok vissza a korábbi kényelmes életemre, a lusta délutánokra, ahogy cselédek körül lábatlankodtam. Omoni szabóhoz járt, de ők saját maguk hímeztek mintát a hanbokjaikra. Valahogy mindig lenyűgözött a fonalak színes kavalkádja, és ahogy szebbé varázsolták azokkal az egyszerű viseletüket. Szeretem a szép ruhákat, na. Egyetlen egy jó dolog van abban, hogy hwarangnak kellett állnom, így legalább nem kell elvennem senkit. Ideje mennem, mielőtt valaki rajtakap. Gyorsan visszateszem Jin fiókjába az ezüsttükröt meg a szénrudat, és kisurranok a szobából.

A folyosón megint Jiminbe és a nyuszikába botlok. Úgy terelgeti maga előtt, mint ha ő szerezte volna a vásárban. Pedig Jin hyung hozta.

- Mi az, kisérgetni kell? - bökök a megszeppent fiú felé, majd Jiminre küldök egy lesújtó tekintetet. Még jó hogy kihúztam a szemem, így sokkal hatásosabb. - Nem tud járni magától?

- Törődj a magad dolgával, Taehyungie! - igazítja meg okoskodóan a szőke tincseit.

- Te is foglalkozhatnál azzal, itt vonulsz vele, mintha legalább aranyba öntötted volna, pedig csak ledörzsölted róla a szutykot.

- Úgy lecsutakoltam, szinte fénylik. Mindene - húzódik kaján vigyorra a dús szája. A jövevény sötét szembogara csak úgy cikázik köztünk. Vágok egy grimaszt, majd odahajolok Jiminhez, és a fülébe suttogom:

- Bájologsz mindenkinek, de én tudom, hogy valójában micsoda egy kígyó vagy!

- Vigyázz a szádra Taehyungah, ez a kígyó nagyot mar, ha felbosszantják - sziszegi az arcomba.

- Szerencsére, a te apró kígyócskád mérge ártalmatlan rám, Jiminssi! - visszahúzódok a nyakától, és rápillantok az ölére, csak hogy tudja, hogyan értem. Picit elfutja a pír az arcát, de mire szétnyitná a csücsöri ajkait, a semmiből megjelenik a hátam mögött Namjoon, és ránkdörren. De ez nem csak afféle szófordulat, ez az ember tényleg dörren.