Nana élete

Negyedik nap

Éjjel miközben össze estem a folyosón , reméltem hogy itt a vége .
Már nem kell többet szenvedni, csak ezt az egy fájdalmat kell túlélni és vége. Ahogy ezen gondolkoztam , hirtelen megnyugvás töltötte el a testem. Talán mint a szerotonin bomba? De a boldogság nem volt akkora mint gondolnám.
Azt mondják , miután meghalunk hét percig az agy még él. A test nem érez, de tudatában vagyunk mindennek. És hogy ilyenkor boldog emlékekkel tölt el minket a saját agyunk. Mint egy átverés , hogy ne érezzük a fájdalmat?

Nekem mik lennének ezek hét percig? Talán a testvéreim , mikor először megláttam őket . Ők biztos hogy megjelennének.

Ám reggel felkeltem, máskülönben nem tudnék most az érzéseimről írni.
Szokásos körutam a kávé és a kerti kis pad felé vezettek. Ádám nagymamája leült mellém beszélgetni. Felületesnek nevezném , hiszen ha mindent elmondok akkor megbántom. Ezt már tudom.

Sokszor meséltem az életemből részleteket embereknek, sokszor meg is bántottam ezzel a történetekkel az embereket. Így nem mesélek már annyira. Én ezeken nem tudok sírni már , de mások még igen.
A reggeli beszélgetést a nappaliban folytattuk, ahol elmeséltem éjszakai vese görcsömet és Ádám vicces reakcióját. Nevettünk a sztorin. Talán ha elmeséltem volna azt is, hogy Istentől azt kértem ne kelljen felkelni másnap, nem nevettünk volna.
Ők örülnek a színjátékomnak. "Nana sokkal élettel telibbnek tűnsz , végre mosolyogsz!"
...csak tudnám hogy ez miért fáj?

Ahogy a délután lassan ránk száll a depresszió újra elő jön. Ádám elhivatott az üggyel kapcsolatban hogy legalább egy kis mosolyt tudjon az arcomra csalni. Mindent megpróbál, én pedig egy röpke fél órára elfelejtek mindent, és őszintén nevetek vele az ágyon a logopédus viccen.
Látom az arcán hogy, ilyenkor megkönnyebbül kicsit. Egy halk sóhaj jön ki az ajkain, mikor rá jön hogy végre mosolygok..
Nem tudom hogy miért, de hatással van rám.
Meg nevettett, mellette úgy érzem bármikor sírhatok.
Valamelyik nap, elmentünk sétálni. Ő nem szeret sétálni, de a tudat hogy még erre is képes értem és a mosolyomért , ad számomra valami szívet melengető érzést.. Látom hogy miket tesz meg értem, és értékelem, talán még működik is.
De mint halottnak a csók ...

A sok TikTok videó után szükségem volt valami másra. Elővettem kedvenc könyv sorozatomat, s elkezdtem olvasni. Terveim szerint a kertben olvastam volna, ám egy öreg és pufók bácsi félbe szakított. Vicces ez a falusi élet, szinte teljesen el is felejtettem.
Mikor gyerek voltam falun szerettem volna élni. Mikor tinédzser lettem a városra szavaztam.
Miután be töltöttem a 22. Élet évemet már a föld alá kívánkoztam.

Miért van az hogy mindenki segíteni akar, de aztán mégsem? Tudjátok miről beszélek ? Ugye? .. bárki aki olvassa is ezt a kis sztorit az életemről.
Egészen addig amíg meg nem történik a baj addig minden csak szó . Lehet az hazugság is vagy teljesen őszinte .
Mint a Chernobyl sori, a legutolsó pillanatban jöttek rá ,hogy amúgy hülyék és több millió embert fognak megölni.
Amíg nem volt kézzel fogható hogy a reaktor mag felrobbant, senki sem hitte el.
Amíg nem volt kézzel fogható hogy megölöm magam, addig senki sem hitte el...

Utána már mindenki tud segíteni , sajnálni,problémákat megoldani. Utána már mindenki olyan okos, mert ők nem próbálták meg.... Ádám viszont nem ilyen... én nem tudom hogy valaha volt e ilyen mély ponton hogy megpróbálja, de nem ítél el. Nem lett bunkóbb,vagy fenhéjázóbb.. ő hű maradt önmagához.

A negyedik napot már a saját lakásomban töltöm. Furcsa érzés újra itthon lenni. Kellemetlen, mégis megnyugtató.
Pár nappal ezelőtt csakis arra vágytam hogy végre haza érjek, és kereszt célba vehessem az ablak párkányt.
Most ahogy tárva-nyitva látom a tizedikről a kilátást, csakis ahhoz van kedvem hogy rá gyújtsak és nézzem a város esti fényeit.
Szép kilátásom van, az előttem levő épületek hat emeletesek, látom a dombot, és azt a házat ami mindig ki van világítva.
Alattam látom a teret, és a parkot a játszó térrel együtt.
Megnyugtató érzés a város hangja, hallani ahogy a zöld buszok mennek a szokásos körútakon, és a menő gyerekeket ahogy a kocsikat járatják. Hiszen este nincs itt rendőr.

Amint haza értem és Ádám elment dolgozni be raktam egy adag mosást. Elmosogattam, rendet raktam. Egy söprés és egy felmosás kéne már csak és újra ragyognak a lakás.
Szeretném eltüntetni a legutolsó nyomát is annak, amit tettem.
A hasam még mindig fáj, gondolom a sok gyógyszer ami fel tudott szívódni, most megy át a májamon és a vesémen. Ez a fájdalom a kudarcomra emlékeztet. Nem csak arra, hogy nem tudtam magamat megölni, de arra is hogy miért jutottam erre a döntésre.
Igyekszem megbékélni a múltammal , hiszen változtatni nem tudok rajta, ám ez egyre és egyre nehezebb.

A szokásos frontin adagomat ma is beszedtem. Le nyugtat, de a gondolkodásomat nem állítja le. Csak úgy kattog a fejem mindenen.
Tudjátok milyen egy repülő tér irányító központja?
A bácsi vagy néni ül a monitor előtt , és ezer repülőt irányít egyszerre. Nem tudnám ki gobózni ,mi is történik a monitoron. Az én fejem is ilyen szerintem. Legalábbis én így képzelem el. Több gondolat egyszerre megy át egyetlen egy légteren, ami valamiért sosem üres. Vajon ha egyszer üres lenne, mit éreznék?
Megnyugvást vagy aggodalmat? Vajon mindenkinek ilyen, vagy másoknak nincsenek ilyen problémái.
Félre értés ne essék, nem hangok vannak a fejemben, csupán gondolatok.
Egy régi vicces sztoriból elindulok, át megyek a tegnapi SPAR vásárlói körutamon, és ki kötök ott, hogy jó lenne enni rakott krumplit. Csak ez így egyszerre.

Konklúzió a mai napról? Inkább egy viccet mesélek el, nevessetek rajta velem együtt :
-Volt egy nő , aki selypített, és büfésként dolgozott egy gyárban.- mesélte Ádám.
-Igen? Ezzel eddig nincsen baj.- felelte a nagyija.
- És ő már elment, de a fiúk ki találtak neki egy ikonikus mondatot.- megköszörülte torkát , majd megszólalt.- Mesztejségem büféjs,ellenszégem logopédusz!
Ádámmal egyszerre nevettünk fel, tudom így nem a legjobb, de bárcsak hallanátok ahogy ő mondja. Biztos nevetnétek velem egy jót.