Nana élete

Százhuszadik Nap

Minden nap lehet ünnepelni. Nekem a mai nap egy ünnep. Nem haltam meg.

Ma dolgoztam. Igazából ennyi.
Sokat járt a fejemben. Kicsit olyan érzés volt, mintha csak a másik soron lett volna.
Az utóbbi napokban beszélgettünk. Keveset, de mégis.
Ma viszont három mondatot írtunk egymásnak.

Hiányzik. Rettenetesen.

Kicsit úgy érzem, már sosem leszek rendben. Sosem leszek ugyan az, mint aki előtte voltam. Mintha egy részem meghalt volna.
Furcsa érzés. Hiány érzetem van mindig, mintha csak elfelejtettem volna a lakás kulcsot. Annyi a különbség, hogy ebben a helyzetben nem tudok vissza menni és be zárni a lakást.
Eléggé szív facsaró.

Próbálom elfelejteni.
Próbálom túl tenni magam.
De őt.. Tényleg szerettem.

Minden kis apró szilánkokra tört szív darabomat segített össze szedni.
Én pedig minden apró kis szilánkokra tört szív darabommal szerettem őt.

Feltétel nélkül.
Nem kellett neki bókolnia, ugyan úgy szerettem.
Nem kellett neki ajándékokat venni, mert ugyan úgy szerettem.
Nem kellett neki... Igazából semmit csinálni.
Ugyan úgy szerettem.
Az én szememben ő nem tudott rosszat tenni.
Voltak megjegyzései, ezt kár lenne tagadni.
De ezt jelenti a feltétel nélkül. Szerintem.

Ő volt az első... Az első akit így tudtam szeretni. És akit még mindig így tudok szeretni. Ezt úgy érzem, nem lesz egyszerű elengedni.

Vágyom én is, a romantikus pillanatokra. Közös mozizás itthon, séta és programok. Az apróságok.
"Gyönyörű vagy ma is" Ahogy Roland meg jegyzi minden egyes nap. Egyetlen napot sem hagyott ki.
Mégsem ugyan az...
Mikor ő mondta, a szívem ki hagyott egy ütemet.
Még mindig őt szeretném...
Bármikor be állíthatna az ajtóban.
Bármikor vissza fogadnám...

Sajnos a mai napot ezzel zárom.