Nana élete

Tizenötödik nap

Mindig azt néztem, hogy a lámpa teteje mennyire poros. De sose töröltem le.

Éjszaka szúnyog irtás volt. Egy hatalmas kocsi ment végig minden utcán. A hangos búgás amivel járt nem hagyott aludni. Mikor elment a ház előtt én megfagytam. Mozdulni sem mertem amíg az idegesítő hang abba nem maradt.
Írtam Ádámnak,hogy megijedtem. Kicsit megnyugtatott és vissza mentem aludni.
Talán fél órával később fel riadtam. Rosszat álmodtam.

Otthon voltam. Tita és én össze vesztünk. Elmentünk mindketten a saját szobánkba duzzogni. Ahogy sírtam az ágyon fekve kopogást hallottam. Tita ment ajtót nyitni. Igyekeztem utána rohanni, hogy mondjam neki ne nyisson ajtót. Hajnali kettőkor nem kopogtat fel senki.
Ám mire ki nyitottam a szobám ajtaját Tita holtan hevert a folyosón.

Utálom az ilyen álmokat. A legrosszabb talán az volt,hogy félig felkeltem. Igyekeztem teljesen felkelni,éreztem ahogy a szemem vissza fordult,és próbáltam a helyére rakni, előre.

Reggel mikor megismertem az arcomon a szőrős pofit ami engem ébresztett megörültem.
Ma nem ő keltett fel engem,hanem én őt ezer és egy puszi társaságban.
Reggeli szokásos beszélgetés,mi történt este és a stb.
-Megnézted amiket küldtem?
-Nem még nem. Mindjárt megnézem.
-Szánalomból nem kell.- mondta nevezte Ádám. Ez volt a mi belsős poénunk.

Ki ültem a teraszra,hogy meg igyam a kavemat,mikor megláttam az asztalon egy szívet.
Az elhasznált NEO cigarettából ki formált egyet az asztalra. Abban a percben ki tört belőlem a nevetés.
-Na tetszik? Most láttad meg?- kérdezte a WCről Ádám.
-Imádom baba!- feleltem neki vissza.

Viszont amit nem tud, az már pedig az,hogy mik járnak a fejemben.
Olyan erős elhatározás kezd megint ki rajzolódni a fejemben. Fogalmam sincs,újra szeretném e próbálni. Ha igen,akkor hogyan?
Ha nem akkor mégis miért nem?
Ezekre az agyam már nem tud választ adni. Úgy érzem,minden egyes lépésemmel,csak a saját halálom felé lépkedek.

Nem érdekel ha gyáva leszek mások szemében. Én tudom,hogy a kis Nana máshogy látja.

Azt mondja a pszchiológia,hogy mindenkiben van egy belső gyermek. Ez a gyerekkori énünk. A sok fájdalom és öröm egyben.
A belső gyermekem már nem beszél. Nem hallom a hangját. Nem hisztizik hogy ő már pedig csokit akar enni.
Talán a két héttel ezelőtti kísérlet előtt tűnt el. Három hete nem halottam róla. El sem hinnének milyen magányos így.
Vajon vele mi történt? Ő is feladta volna? Vagy én adtam fel őt?
Ha boltba megyek,már nincs belső hang a sok finomság után. Ha játszó tér mellett megyek el,nincs késztetés a hinta felé.
Megszűnt.
A kérdésem felétek lesz most.
Nektek is van ilyen. De szoktatok rá hallgatni?

A kutyák,legalábbis azt mondják nagyon sok mindent megéreznek.
Ahogy a parkban ültem a bácsi a kutyáját sétálgatta. Egyszer csak Ida jött a kutya hozzám. Egy aranyos tacsit képzeljetek el.
Le ült mellém, és rám nézett.
Nem tudom láttátok már kutyát sirni,viszont a kis öleb szemei könnybe lábadtak.
Megsimogattam és a lábamhoz bújt. És éreztem a lábamon lefojni a könnyeit.
-Gyere menjünk Karcsi!- mondta a gazdi.
Ám a kutya nem mozdult. Át ölelte a lábamat és nem volt hajlandó mozdulni.
-Akkor le ülünk.-mondta és leült mellém a padra.
-Gyula vagyok.-mondta a bácsi.
-Nana.-nyújtottam a kezemet felé.
-Öreg jószág Karcsi. Terapeuta kutya volt.

Ezután húsz percig ültünk csendben a padon. Karcsi nyalogatni kezdte a lábam és simogatást követelt.
Furcsa,de mikor el tűntek az öngyilkos gondolatok,nem sokra rá Karcsi felállt és vissza ment a séta útra.
-Akkor további szép napot! Élvezze ki ezt a kellemes időt.
Felesleges lenne hazudni. Az én szemeimből is folytak a könnyek. Együtt sírtam Karcsival.