Nana élete

Tizennegyedik nap

A mai történetet a tegnap estével kezdeném nektek.

Miután be fejeztem az írást,km-es a fülemben szólt a zene,elfeledve minden bajt,igyekeztem az alváshoz készülődni.
Előzőleg már le fürödtem, és nem sokkal később Máté úgy döntött elmegy haza.
El búcsúztam tőle,s ki nyitottam az ajtót.
Pár percre rá irt, hogy vissza jönne, és meg beszélné Titával a dolgokat.
Be engedtem az ajtón, s úgy éreztem, ez kettejükre tartozik. Vissza tettem a fülhallgatót, s el feküdtem az ágyamban.

Miközben azon gondolkoztam,mennyire nem érzem magamat itthon, és mennyire fáj is ez, zajt hallottam.
Ki kaptam gyorsan a fülest, s füleltem. Egy pár másodperc után rá jöttem, ez az erkélyről jön.
Ki mentem, s először nem akartam ki nyitni az ajtót, fel alá járkáltam kétszer háromszor. Újabb zajra lettem figyelmes, s ki nyitottam.

A jelenet amit magam előtt láttam elborzasztott.
Tita Máté szájára tapasztotta a kezét, s hátulról pedig a haját húzta. Máté sírt,keservesen és kétségbe esetten folytak a könnyei az arcáról.
-Lányok elég. Tita engedd el a végén még baja lesz.-igyekeztem a helyzetet javítani,vagy akár megállítani. Szavaim süket fülekre találtak.
Be lökte Mátét az ajtón,egyenesen a nappaliba.
-Ő most elmegy.
-Utállak!- üvöltötte olyan haraggal a szemeiben Máté,amit nagyon régen láttam. Keze újabb ütésre lendült.
Igyekeztem vissza fogni Mátét,  és csillapítani Titát, ám a harag közben, egy ütést én is be kaptam.
-Na most már elég legyen!- vettem elő az erősebb,és határozottabb hangomat.- Tita leáll,Máté te pedig menj a lakásból!
-Utállak!-ismételte magát Máté.- Teljesen tönkre tettél! Remélem majd megkapod attól a ribanctól amit megérdemelsz!
-Takarodj innen! Tudod merre van az ajtó!- kiabálta Tita,miközben kezével mutatta az irány a kijárathoz.
Máté hirtelen indíttatásból fellökte Titát,aki az ágyra esett. Amint felpattant, ő pedig Mátét lökte el a kanapéra.
Ebben a helyzetben én úgy éreztem,nem tudok mit csinálni. Visszafogni bármelyiket,fizikai erőm hiányában nem tudom. Szavakkal sem tudok senkit sem rá venni semmire.

Olyan volt mintha ott sem lettem volna.

Olyan érzés volt,mint gyerekkoromban a szüleimet látni.

Olyan érzés volt,mint mikor azt láttam,hogy apám veri anyámat.  És én semmit sem tudok tenni az ellen,hogy ezt megakadályozzam.

Pár perc után, az indulatok le csillapodtak annyira, hogy Mátét karon fogjam és ki kísérjem.
-Tudod mit, le megyünk a ház elé és el szívunk pár szál cigit.
-Re...re..rend...- és a hangja el csuklott. Újra sírni kezdett. Igyekeztem vissza rohanni és egy nadrágot felhúzni minnél gyorsabban.
Az elsőt ami a kezembe akadt fel kaptam magamra és Tita felé vettem az irányt.
-Hé!Hé!- üvöltöttem felé. Láttam,hogy itt egy epilepsziás, vagy akár pánik roham is közbe jöhetett, ha nem tudom valahogy vissza ragadni.
*Csatt*
Megütöttem. Kénytelen voltam. Máshogy nem sikerült megállítani a folyamatot.
-Nana.. Nana én.. én..
-Nem Tita! Mégis mit csináltál!Gondolkozz már egy kicsit!
-De én csak védekeztem!
-Nem bazdmeg! Ő kurvára labilis lelki szinten! Ilyet nem csinálunk így egy labilis emberrel! És ha így védekezel a rendőrség úgy a picsádra fog verni! Szedd már össze magad!
De nem tudta. Csak sírt.
-Én most le megyek vele a ház elé. Szerzünk valakit aki elviszi haza. De utána te jössz.
Megfogtam magam és rohantam ki a lakásból. Reméltem,hogy még kint van a lift előtt. Reméltem hogy nem ment sehová. Minden jót reméltem igazából.
Kint is volt. Ott ült a lift előtt a földön, kezében a háti táska. Amint meglátott, azonnal elkezdett sírni.
-Gyere szépen,fogd meg a kezem. Úgy úgy! Ügyes vagy. Gyere le megyünk a lifttel.

Le értünk, a szemben levő padok egyikére le ültünk. Kérdeztem hogy hívott e valakit. Azt mondta igen.
-Theo jön értem.
-Jól van rendben. Rendben. Gyere veszünk mély levegőt jó. Be szívjuk,jó mélyen.- együtt vettünk levegőt. Mindig hármat.- Úgy és most szépen ki fújjuk. Nagyon jó. Na most még egyszer.
Rögtön azután hogy kicsit meg tudott nyugodni, újra elkezdett sírni. A levegő kapkodás és egyéb miatt, egyszerűen ki jött a vacsora. Nem hibáztatom emiatt, mikor Ádám elhagyott, én ugyan így sírtam és valamiért hányni kellett.
Át ültünk egy másik padra és beszélgettünk. Vettünk még pár mély levegőt, s Theo felbukkant.
Punk léte ennél jobban nem tűnhetett volna fel.
Zöldre festett rövid haja, fekete szerelése és Anarchia-s polója meggyőző volt.
Úgy nézett ki mint az ismerőseim. Mondhattok bármit a rockerekre és a punkokra, de az az igazság hogy jobban örültem most neki mint egy normális embernek. Ő benne tudtam bízni,úgy hogy életemben nem beszéltem még vele.
-Theo kicsit,tudsz jönni. - kérdeztem odébb hívva őt.
-Persze.- felelte és pár méterrel odébb álltunk.
-Holnap tényleg menjetek el orvoshoz.
-Tita bántotta?
-Nem,vagy legalábbis nem szándékosan. De jobb lenne.
-Rendben.
Búcsút intettünk egymásnak, s Theora bízva elengedtem őket.
Én pedig vissza mentem a lakásba.