Nana élete

Nyolcvankilencedik nap

A magány a legijesztőbb dolog a világon. A második a szomorúság.

Le betegedtem. Az utóbbi kettő napban bármit is ettem, csak ki hánytam. Talán volt olyan is, amikor kicsit rá erőszakoltam magamat egy hányásra.
El sem hinnétek, mennyire szörnyű érzés.
Nem csak magában a hányás szar. Ennyit utoljára a klinikán hánytam, mikor gyomor mosásom volt.

Le dugtak egy szerintem méter hosszú csövet a torkomon. Kb 3 cm átmérőjű volt. És csak kancsó vizet töltöttek bele egy tölcséren keresztül. Egészen addig, míg csak tiszta víz jött ki.
A folyamat talán 15 perc volt. Ha nem ellenkezem talán gyorsabban meglettünk volna.
Csak néztem a WC csészét és azon gondolkoztam, miért Véres. Még mindig nem tudom. Az orvosi papírt amit kaptam azóta sem olvastam el. Talán ideje lenne.
Viszont, jelenleg ez az érzés a sok hányás miatt vissza tért. A cső a torkomban maradt. Egészen a gyomromig érzem még mindig.
A mai napon négyszer hánytam. Lehet többször. Aludtam kb öt órát. De talán még mindig fáradt vagyok.
Kicsit úgy érzem, lelkileg is ki merültem. A testem ellenkezik valami ellen, csak nem tudom mi ellen.
Magányosnak érzem magam.

Ádámmal sokat veszekszünk. Ő azt mondja veszekedünk, szerintem ez nem az a szint. Nem kiabálunk egymással. Nem emlékszem hogy sértegetnénk a másikat.
Elmondom neki, mi az ami fáj.
Ő védekezik. Én ezt nem mondtam el.
Én úgy emlékszem elmondtam. Többször is.
Ő elment dolgozni, és reggel hatkor még messengeren írt nekem, hogy elbasztuk.
Tegnap már kellett volna menni dolgozni.
Miért nem tudtam?

Ez vajon miért fáj? Miért érzem azt, hogy csak távolabb kerülünk egymástól?
Ma egyedül voltam itthon, és jól esett. Nem gondoltam volna, hogy jó lesz egyedül lenni ebben a nyomasztó lakásban.
Azon jár a fejem, talán egy kis távolság jót tenne nekünk.
Ha kicsit egyedül lennénk mindketten.
Gondolkozni. Ő is tudja, mit szeretne és én is.
Vagy csak megnyugodni kicsit. Magunkra fordítani egy kis időt.
Erősen gondolkozom, hogy ez talán megoldás lehet.
Ha ki számolom, lehetne négy vagy talán öt napunk külön.
Én is és ő is össze tudnánk szedni magunkat.
Nem tudom, hogyan reagálna.
Amit én egyszerűnek érzek, ő azt túl reagálja. És pont fordítva.

De talán most...tényleg jót tenne nekünk egy kis külön lét.

Végülis nem küldtem el. Megmondtam neki, de a bűntudatot nem bírta el a szívem.
Főként mert Ákos segített. Elmondtam neki mi is van bennem. Ő pedig elmondta mi is van Ádámban.
Rá jöttem, hogy a viselkedésem önző volt. Magamra gondoltam. A saját magam igényeire, le szarva azt, hogy ő mennyire is szenved.
Ő a legfontosabb. Ahogyan neki én vagyok a legfontosabb.
Ma mikor ezt a mondatot le írom, már nem csak remélem hogy így van. Tudom.

Stressz mentes környezet. Erre törekszem. Igyekszem minden stressz forrást ki zárni, és minnél több boldogságot bele csempészni az életünkbe.
Rá kellett arra is jönnöm, hogy sok mindent nem tudtam elengedni. Hogy igazából, nem bíztam benne. Ahogyan ő sem bennem.
Úgy érzem, ez megváltozott.
Feltétlen bizalmat adtam neki. És úgy érzem o is sokkal nagyobb bizalmat szavazott nekem.
A remény megcsillant a szemeimben, mikor rá jöttem, most rendben leszünk. A világ egy kicsit, ismét rózsaszín lett.
Szép.
Világos.
Virágos.

Szeretem. És ő is engem. Mintha át látna rajtam. Kicsit úgy érzem a lelkem meztelen.
Furcsa nem?
Minden hibámat, gondolatomat, félelmemet,boldogságomat, aggodalmamat látja.
A lepel ami eddig fent volt le esett rólam.
S mikor azt hinnéd, hogy el fog futni át ölel.
Olyan szorosan ölelt, hogy a lelkem fel sírt.
S a fülembe súgta, csók kíséretében; szeretlek Nana...

Tudom eléggé költői lett. De tényleg így tudom a legjobban le írni nektek, hogy át is érezzétek.
Ma már... nem érzek mást csak egy társat. Ő a társam.