Nana élete

Nyolcvanharmadik nap

Csak fekszünk az ágyon.

Fél tizenkettőkor keltünk fel. Ő egy órával előbb. Már elmúlt egy óra. Még mindig nem szóltunk egymáshoz komolyabban.
Mindketten a telefonunkat bámuljuk. Ilyenkor eszembe jut a kérdés.
"Neki vajon mi járhat a fejében?"

Én olyasmire gondolok, hogy jó lenne megnyitni a takarék számlát. Jó érzés lenne látni, hogy van megtakarított pénzem.
Meg arra hogy hideg van. A lábaim fagyosak, kéne zoknit húzni.
Arra is, hogy elmennék a Tescoba, de nem akarok. Vegyes.
Éhes vagyok, mit egyek? A bacon estére van, melóba, nem akarom megenni.
És furcsa mód az exemre gondolok még. Sosem volt unalmas napunk. Mindig volt valami. Valami amit el kellett intézni, meg kellett csinálni.
És az érzés, hogy ilyen időben kinek van kedve bemenni dolgozni?
Az én fejemben ilyen gondolatok cikáznak.

De vajon az övében mi?
Hiányzik neki a volt felesége?
Tervez valami programot?
Vajon utál engem? Vagy irritálom? Megunta a kapcsolatunkat?

Mindig is féltem az elutasítástól. Nem szerettem soha. Így mikor a kapcsolatom, vagy a munkahelyem, vagy esetleg bármi rizikós lett érzelmi szinten, le léptem.
Ha a gondolatok a fejemben meggyőző érveket tudtak nekem adni, hogy ennek negatív lesz a vége, és össze fogok törni akkor én vetettem véget.
Most is ott van a kis hang, az agyam mélyén, ami azt mondja hogy ennek szív fájdalom lesz a vége. És meg kell védeni magamat.
Most viszont ellenállók ennek a hangnak. Olyan belül mintha saját magammal veszekednék.

Ezt vajon miért nem érti meg senki?

Mikor a termelésben éjszaka magam alatt voltam, Ádám társaságát kerestem. Sokat figyeltem a párokat, senki sem szégyellte a másikat. Kézen fogva, ki húzva magukat mentek végig mindhárom csarnokon.
A szüneteket egy időre egyeztették, együtt mentek enni és cigizni is.
Nem így képzeltem el.

Ádám, teljesen más időben megy szünetre. Egyedül eszünk mindketten, egyedül cigizek.
A termelésben, ha elmegy mellettem finoman végig simitja a hátamat vagy megfogja kicsit a kezemet.
Hogy ez elég e?
Nem tudom.
Hideg.

Olyan hideg odabent velem, mint amilyen most az időjárás odakint. Semmi másra nem vágyom, csak húsz perc nyugalomra vele. Hogy egymással szemben üljünk le enni, és mindketten a telefonunkat nyomkodjuk. Aztán együtt menjünk vissza.
Lehet hogy sokat kérek.
A tudat, hogy fel fog mondani még a héten még inkább elkeserít.
Nem fogunk együtt menni szünetre. Nem fogunk együtt enni kettő szendvicset.
És ennek a tetejében, ott van az is, hogy egyedül leszek. Megint.

Talán már tényleg meg kellett volna szoknom az egyedül létet, de nem megy.
Magányos és a fejemben a gondolatok sem pozitívak.
El szeretnék jönni erről a helyről. Most már ez sem tetszik. Kivéve a fizetésemet.
Arra az elhatározásra jutottam, hogy csak akkor fogok eljönni, ha találok egy ennél jobban fizető, kellemesebb beosztású munkahelyet.
Úgy érzem ez a felnőttes döntés jelenleg.

Ha már felnőttes. Ezt el kell ismerni, a felnőttek világa szar. Jobbnak hittem, de lassan hat éve nem tudtam rá cáfolni erre a kijelentésre hogy szar. Undorító.
Tényleg meg szeretnék halni.

Megint itt tartunk.
Megint...

Update!

Néha teljesen megvagyok győződve arról, hogy Ádám olvassa az én kis sztorimat.
Ma úgy kezdtük a műszakot, hogy együtt mentünk ki szünetre.
Olyan jól esett!
Ráadásul egy asztalhoz ültünk, mindketten ettük a kis goofree-kat és telefonoztunk.
Úgy ahogy le írtam nektek még az előtt hogy ő fel kel volna.
De végülis mikor olvasta volna el? Ugye bár.

Mindegy. A harmadik szünetemet már egyedül töltöttem. Majd ugyan így a többit is.
Műszak végén pedig tényleg majdnem öröm könnyeket ejtettem.
A volt műszakom jött be. Otthonias.
Mindenki őrült és mindenkivel beszéltem pár szót. Éreztem ahogy elkezdek ragyogni a boldogságtól.

Nem tudom ez milyen nyomot fog hagyni a jelenlegi sors/sor társaimban, de úgy érzem ők az a család amire nekem most szükségem van.
És az hogy el dobtam őket, nekem szörnyen fáj.

Haza felé szokásosan mekizni mentünk. Haza hoztuk, és be fejeztük a filmet is.
Olló kezű Edward
Igazi klasszikus. Elkezdődött a borongós időszak. Ilyenkor ezeket valamiért nagyon jól esik nézni nekem.

Ma pedig meg fog jönni Ádám szülinapi ajándéka. Izgulok. Nagyon remélem hogy tetszeni fog neki.
Egy pólót rendeltem neki. Még egyszer vagy talán kétszer is említette ezt az oldalt, nagyon tetszettek neki a minták, viszont sokkalta rá az árat. Úgy döntöttem, ez jó lesz. Remélem.

Figyelek mindenre amit mond. És amit tudok megjegyzek. Amit nem azt fel írom a magamnak.
Csináltam neki egy listát. "100 ok amiért szeretlek" címmel. Eléggé maga alatt volt, én pedig egy ideje már irogáltam magamnak ezt. Mikor meg lett a századik úgy döntöttem el küldöm neki, hátha kicsit boldogabb lesz.
Most már úgy érzem minimum ötven tételt hozzá tudnék adni ehhez a listához.
Viszont. Jön a születésnapja. Azon gondolkozom jelenleg, hogy torta vajon kell-e?
Ha igen, akkor Isler torta lenne a legjobb. Azt mondta az volt a legfinomabb amit valaha kóstolt, de már rég óta nem evett olyat. Jó penne ezzel meglepni.
Talán kéne beszélnem a legjobb barátjával.
Vajon mit szólna hozzá ha lenne torta. Hogy hoznánk el a cukrászdából?
Akar egyáltalán valamit?