Nana élete

Százkilencedik nap

"Ahogy rám nézel,én attól vagyok szabad.."
~Sohonyai Péter

Az utóbbi napok eléggé le vittek az életről.
Apám haza jött,találkoztam vele.
Mikor elmentünk az étterembe,és beszélgettünk,évek óta most tudtam először a szemébe nézni.
És tudjátok mit láttam? Fájdalmat. Megbánást. Szomorúságot.

Talán most jött rá arra,hogy volt négy lánya. Akik már nem beszélnek vele.
Ezen javítani akarok. Szeretnék vele egy kapcsolatot ki alakítani. Azt még nem tudom,milyen mély kapcsolatot,de kezdetnek ha néha írok neki és telefonálunk,az már valami szerintem.

Ádámmal a helyzet,viszont bonyolultabb.
Fel jött hozzám,csináltunk közösen Milánóit. Azt mondta, nagyon finom lett,kétszer is evett belőle.
Beszélgettünk,beszéltünk a régi meló helyről, a Harmanról. Aztán beszéltünk a mamimról,hogy hajnali háromkor neki állt húslevest csinálni,mert én azt kértem tőle.
Beszéltünk a felmondásáról. Ő ezt hogyan éli meg,illetve én hogyan élem meg.
Beszéltünk kettőnkről.
Mi lesz velünk? Hogyan csináljuk?

Egyenlőre, arra jutottunk hogy ha külön élünk, az egy megoldás.
Néha majd át megyünk a másikhoz, és akár ott alszunk egy-egy éjszakára.
És hogy elmegyünk randizni!
Moziba,vacsizni és egyebek. Családi rendezvényekre, és bárhova máshová.
És arról is beszéltünk, hogyan érezzük magunkat lelkileg. Igaz, ez felületes volt,de ez most bőven elég volt.

Elmondta,hogy lelkileg nagyon rosszul van. Meg fordult a fejében az is,hogy neki megy egy fának.
Bántja a felmondás a Harmanban,hogy utána nem került be egy olyan csapatba mint ott volt.
Bántja a válás. Rá jöttem, nem az bántja,hogy a volt felesége hiányzik neki,hanem maga a válási élmény, az ami jobban megviselte.
Egyedül volt, és egymaga csinálta végig. Míg a felesége vitte magával a szeretőjét. Aki ráadásul a volt főnöke is. Megalázó élmény volt, még egyszer.
Bántja a családjával fenntartott kapcsolat. Felszínes, eltávolodott tőlük. Elmesélte azt is,hogy volt egy rémálma ami azóta is eszébe jut.
Arra nem emlékszik,mi volt az elő sztori, de arra igen, hogy az anyja fejét fogta a két kezében. Térdeltek mindketten. Azt mondta, talán tíz centire volt tőle az anyja, Ádám pedig sírt,és üvöltött neki.
"MEG AKAROK HALNI! HÁT NEM FOGOD FEL??!! MEG AKAROK DÖGLENI!!"
Mikor ezt elmesélte el sírtam magam.

-Nekem ezt miért nem mondtad?- kérdeztem tőle miközben ő is törölte le a könnyeit.
-Azért baba,mert te is eléggé rosszul vagy. Ez a teher neked nem kellett.
-De ez nem így van! Egy pár vagyunk...Ha te szomorú vagy, én is az leszek..
-Mikor elmentünk aludni, és eszembe jutott elfordultam.-Vett egy mély levegőt.- Nem tudtam ez után össze ölelkezni, és láttam rajtad,mennyire szomorú vagy,és még nézni sem tudtam..

Nem jutottam szóhoz. Ilyenek után azért elég nehéz. Mikor rá jössz utólag egyes események háttér történetére, és össze tudod rakni azt a képet.
Láttam rajta,hogy valami nincs rendben,de azt nem gondoltam hogy ekkora a baj. Annyira maga elé helyezett engem,hogy észre sem vettem. Túl jól titkolta a saját fájdalmát.
Most, talán hetek óta láttam rajta először őszinte mosolyt. Még ha csak kis ideig is, de láttam.

Még ezek előtt, volt pár beszélgetésünk.
-Én megvárlak.
-De mi van ha nem éri meg?
-Megéri. Te megéred,minden egyes percemet.
-De...
-Nincs de. Azt tudom,hogy te megéred. Ez ami kettőnk között van,nekem megéri. Én szeretlek Ádi,és nem tudom neked sem elmondani,sem le írni,hogy mennyire.
Könnyek szöktek a szemébe a kocsiban.
-És ha sírni kell,akkor sírunk együtt. Ha elfáradtál megvárlak,míg össze szeded magad. Ha elesel akkor pedig fel segítelek.
Ha pedig kereket kell cserélni, hátulról foglak bíztatni.
El nevette magát kicsit. A szemei csillogtak.

Azt mondta, nem szeret. Úgy érzi,valami meg halt benne, és már nem szeret.
De ha a szemébe nézek, én még mindig látom azt a kis csillogást.
Talán hülyeség lesz amit le fogok írni, de le írom.
Nem azt látom benne,hogy már nem szeret.
Azt látom benne,hogy elveszett kicsit. Túl sok sötét felhő lett a feje felett. De a felhők felett, még mindig süt az a nap. Az a szeretet.
Amíg ezt látom, én boldog leszek.
Addig nekem megéri.
Addig én meg várom.

Mielőtt,nekem támadna pár ember, nem azért várom,mert nem akarok segíteni.
Ez az ő kérése.
Én tudom,hogy neki ez mennyire fontos,hogy önmagát szedje össze. Hogy a saját önerejéből kelljen fel.
Én most, úgy leszek neki a legjobb segítség,hogy meghallgatom. Hagyom neki,hogy kiöntse a lelkét.

Párszor már le írtam nektek,szörnyű barátnő vagyok. Jelenleg is így érzem, de talán most mégsem annyira.

Én megvárom.. mert ő megérdemli..

Úgy érzem,ideje lenne nektek el mondanom hogyan is készülnek ezek a kis sztorik.
Részletekben íródnak,és csak a számomra fontos események kerülnek bele. Szóval,kicsit össze vissza lehet nektek.

Ma reggel,nagyon elaludtam. Volt talán nyolc percen fel kapni valamit,és pisilni,illetve elindulni. Sikerült,nem kellett taxizni,aminek azért nagyon örülök.
Írtam reggel apának is,úgy volt hogy délután le megyek hozzá vacsizni,de végül inkább haza jöttem.
Apukám Londonban él lassan hat éve, ritkán találkozunk,és van hogy egy év is ki marad míg beszélünk. Viszont a kapcsolatunkat jónak mondanám.
Meg mutattam neki a lakásomat, és itt volt még valaki.
Nevezzük őt,mondjuk Robinak.
Robival úgy gondolom nagyon jó barátok lettünk, az elején erősen udvarolt, ám ezt szerintem meg tudtuk beszélni. Melóban találkoztunk,egy műszakban vagyunk. Együtt járunk ki cigizni,és mostanában meló után illetve pihenő napokon találkozunk.
Talán még az elején tetszett az udvarlása,nem fogom tagadni.
Még mindig meg tudja melengetni a szívemet a napi bókja. Romantikusnak találom. Talán még lovagiasnak is.

Reggel beszélgettünk,nyomon kíséri Ádámmal a kapcsolatomat. Elmeséltem neki,mi történt, és ő elmondta a véleményét.
Úgy érzem,vele szemben védem Ádámot, de sajnos pár dologban mintha igaza lenne.
Tisztelem benne azt,hogy ki áll a saját véleménye mellett, és azt is,hogy az én álláspontomat megérti,és tiszteletben tartja.
Mikor Ádám elment, számomra egyik napról a másikra,ő volt az aki adott egy kis reményt. Beszélgettünk,nevettünk,és UNO csatát tartottunk. Úgy érzem,nagyon kedves barátom lett.
Kiváncsi vagyok,vajon ez a barátság akkor is meg lesz-e, ha át megyek másik műszakba. Remélem hogy igen, bár teljesen más idő beosztásunk lesz.
Holnap, beszélek a főnökömmel,hogy már nem tarthat ebben a műszakban.
Ki találtam milyen érveket fogok neki felhozni.
1. Ádám már nem dolgozik itt,nincs okom itt maradni.
2. Kb. Ugyan annyi időt töltöttem el mindkettő műszakban,mégsem tudtam velük össze rázódni.
3. Nincs itt oktatóm,mindenki "tanít",mégsem érzem hogy okosabb lennék. Ott volt valaki aki foglalkozott velem.
4. A volt műszakom,tudja mire vagyok képes. És mindig mondják,hogy hiányzom nekik,jó volt velem dolgozni.

Szerintetek ezek elég jó indokok?
Nem azt mondom,hogy gyomor görccsel megyek be dolgozni, de érzem ,hogy ez a műszak nem tesz nekem jót,sem lelkileg,sem fizikailag.
Hiányoznak. Nem telik el úgy műszak,hogy ne gondolnék rájuk. Nagyon sok régi barátom,és ismerősöm ott van. Úgy emlékszem még rokonom is. Ők nem mondanak olyanokat,hogy hülye vagyok. Nem értek semmihez, nem érek semmit...Nem sirattak meg, és velük nem jutott olyan eszembe egy percre sem,hogy felmondjak.
Nekem ez elég indok... és ha nemet kapok,nem tudom mit fogok csinálni. Talán fel mondok én is.