Nana élete

Valahányadik nap

Jelenleg szellemileg, testileg és lelkileg is ki vagyok merülve.

Az ember nem is gondolná, hogy a tartalékai mennyi ideig is tartanak ki. Azt hittem, hogy sikerült de de raknom magamat. Ádám egész végig támogatott. Még ha ő nem is tudta.
Ám egy ideje már csak takarékon rotyog az a leves.
Egyszerűen elfogyott a lendület.
Igyekeztem jó pofát vágni mindenhez. A pozitív dolgokba kapaszkodni. Meg keresni mindenben azt a kis örömöt ami életben tud tartani. Ami akár csak egy halvány kis remény sugarat is tud nekem adni, arról, hogy az élet nem erről szól.
Mikor ki fogytam ebből is..akkor jöttem rá, hogy ugyan ezt csináltam az előtt a nap előtt is.
A mai napon úgy érzem nem vagyok képes szembe nézni a kudarcommal, és a hibámmal. Nevén nevezni sem tudom a tettemet.

Viszont vissza térve. Én ezt lenyűgözőnek tartom az emberekben. Mindenkinek kicsit szar az élete. Mégis, valamiért mennek és csinálják tovább a dolgokat. Nem törődnek közben a saját belső szellemi egészségükkel.
Egy pszchiologus barátom egyszer azt mondta, minden miatt el lehet jönni hozzá.
És nem azért mert nincs jó praxisa.
Azért mert mindannyian cipelünk terheket, amikkel nehéz megküzdeni. Nehéz rajtuk át látni vagy akár megoldani a problémát.
Ilyen lehet a munkahelyi stressz, vagy akár a munkanélküliség. Egy szörnyű szakítás, vagy egy rossz házasság, esetleg egy nehéz válás.
De lehet egy szerettünk halála is, vagy a házi kedvencünk elengedése.
Lényeg, bármi miatt mehetünk és beszélgethetünk velük. Mert mindannyiunknak szüksége van támogatásra.

Én takarékon mentem. Fogalmam sincs mióta. Azt sem tudom, miért volt váltás. Teljes gőz erővel a gyógyulás felé mentem, de valahogy ez elfogyott. Ez a lendület. És ekkor jött, a maszk. A mai fiatalság által gyakran emlegetett maszk.
Csak sajnos ez nem ilyen egyszerű.
Én ezt nem önszántamból húztam fel. Valahogy rám került.
Talán tudat alatt nem akartam megbántani vagy csalódást okozni a szeretteimnek. Ádámnak. Aki olyan sokat segített. A húgomnak aki hitt bennem.
Viszont, ez össze tört. Ez a maszk jelenleg apró szilánkokban hever előttem a földön.
És én csak meredten bámulom.
Nem értem, hogy mi történik jelenleg, és mi történt hogy megint itt vagyunk?

Az emberi elme egyik csodája, hogy ami nem tetszik neki azt ki szűri. Képes akar önmagának hazudni, és teljesen elhinni ezt a hazugságot.
Talán tudtam hogy nem vagyok újra jól. Csak az agyam nem engedett róla tudomást venni.
Mégis ha nyitva volt az ablak, megcsodáltam a teret a tizedik emeletről.
Mikor mostam, elgondolkoztam, vajon ebből mennyit kéne lenyelni.
Mikor be vettem egy xilox-ot, fejben már számoltam van e elég itthon még egy próbára.
Ha át mentem az úton a kocsikat néztem.
Ha egyedül voltam, el gondolkoztam azon is, hogyan tudnék eltűnni mindenféle nyom nélkül.
De.
Talán az agyam nem engedte tudatosulni ezt az egészet. Inkább azt hazudta önmagának, hogy rendben vagyunk. Igazából soha jobban.

Eltelt egy teljes nap mióta írtam.
Az elején emlékszem, minden nap írtam. Utána már csak akartam írni. Úgy érzem ez hozzá járult a gyógyuláshoz.
De ez még mindig nem teljes.
Ha egy hosszú lépcső sor lenne a gyógyulásom, úgy érzem jelenleg a harmadik lépcsőn tartok talán a százból. Fel nézni sem merek a tetejére. Még mindig könnyebb vissza menni az aljára.
A mai napon le estem az aljára.

-Azért mert féltem hogy megint meg akarod ölni magad!- kiáltotta el magát Ádám az ágyon.
Az arca piros volt és puffadt a könnyektől.- Volt olyan hogy haza akartam menni, de nem mertem mert nem tudtam, mit fogsz csinálni.
-Wow... -le hajtottam a fejemet.- ... értem.
Sosem éreztem nehéznek a testemet. Mégis abban a húsz percben, vagy talán fél órában le zsibbadtam.
Kikapcsoltam.
Mozdulni sem tudtam. Csak visszhangzott a fülemben ez a mondat és a jelentése. Le zsibbadt az egész testem és annyira nehéznek éreztem. Ha nem ültem volna, biztos el ájulok. Szerintem ez volt az egyetlen szerencsém.
Fogott a világ, nem volt oxigén a szobában.
Minden egyszerre volt sötét és gyönyörű narancssárga a szobában.
Nem tudtam rá nézni. Nem emeltem fel a fejemet. Nem ment.
-És akkor most mit akarsz?
Megrántottam a vállamat. -Nem...tudom...- annyira halkan jöttek ki a szavak a számból.
Elfáradtam. Kimerültem.
Nem is tudtam a választ. Gondolkozni sem tudtam. Még mindig nem tudok. Az agyam meg állt ennél a mondatnál.
Ez tartott minket össze?
Erre alapoztuk még egyszer magunkat?
Szeretsz egyáltalán vagy csak sajnálsz?
Nem hiszel bennem egyáltalán?

Nem mertem feltenni ezeket a kérdéseket. Szerintem nem is fogom. Mindketten éreztük hogy ez súlyos volt. Azt is hogy ezt vissza vonni már nem lehet. A következményeket pedig egyikünk sem tudja.
Nem ment vissza Harkányba. Itt maradt. De ő még mindig nem érzi, mit is mondott.
Mondjuk jelenleg nincs itthon.
Annyi minden fáj.
Azt hittem hogy vissza tudtam szerezni az életem felett az irányítást.

Lett egy munkahelyem amit szerettem.
Saját egzisztenciát tudtam kialakítani.
Lett egy egészséges és boldog párkapcsolatom. Egy csodálatos és megértő támogató párom.
És már nem gondolok az öngyilkosságra.

De annyira gyorsan szerte foszlott minden. Jelenleg úgy érzem, csak kapaszkodom valamibe. Csak fogalmam sincs az a fű szál elfogja e bírni a súlyomat.
Mikor ki mondta ezeket a szavakat, és zsibbadtam. Az agyam rögtön elő szedte az összes lehetőséget, ahogy megölhetném magamat.
Kötél,és a kilincs. Talán el fog bírni.
Ki ugrani az ablakon.
Meginni pár tisztító szert, öblítő ilyenek.
Magamra engedni a gázt.
Felvágni az ereimet.
Magamba szúrni egy kést. Még éles is van itthon.
Megnyitni a gázt.
Be gyógyszerezni magamat.
Az utolsó persze megint meg akadt. Elég erősen benne maradt a fejemben. Még pénzem is van hozzá hogy vegyek eleget. Egyedül élek. Senkinek sem kell tudni és keresni se fog senki. Ádám fog rá jönni kicsit később. Van kulcsa a lakáshoz.

Miért van ez? Hogy ezen megakadok. Hogy újra ott érzem magam, mint pár héttel az eset előtt. Mit rontok el ennyire. Jelenleg azt sem tudom, ha rá jönnék változtatnék e bármit. Erőm sincs hozzá.

Úgy érzem, másodjára esek vissza a lépcső aljára. Vajon van e elég erőm, és ki tartásom ahhoz hogy újra neki álljak megmászni.
Csak fekszem a hideg betonon, és a lépcső sort ki szűrve az eget bámulom. Madarak repdesnek és süt a nap. Ide lent sötét van, kosz és egerek. A testem tele van sebekkel. Horzsolásokkal, kék és zöld foltokkal. Egy két helyen be is van dagadva a testem. Én is koszos vagyok, és büdös.
Ha fel tudnék mászni, akkor rendben lennék és többet nem esnék le ebbe a kútba. De olyan nehéz megmászni ezt a lépcsőt.... Ez lenne az élet?