Campania - Haze Kmor

«6»

«Maico»

Remegett a kezem. Megöltem. Megöltem egy embert. Pánik fut végig rajtam, és ugyanazt érzem, mint amikor kicsi voltam. Nem, nem lehet. A levegőt kapkodva szívom be, a végtagjaim elkezdtek zsibbadni. Minden elkezd sötétedni, amint kiértem a hotelből.

- Főnök! - hallottam Amo hangját, de már elnyelt a sötétség.

«Donatella»

A papír felett görnyedve próbáltam felidézni az otthoni füzetbe leírt sorok tartalmát, de miután a második ütemről már fogalmam sem volt, hogy mi lehetett elkezdtem egy újat írni. Amennyire zongora nélkül tudtam. Mivel így dallamot nehéz lenne kitalálni, így elkezdtem kottázni azt a dalt, amit a nő az álmomba játszott. Tetszett. Nagyon fülbemászó, azt el kell mondani. Egyre nehezebben tartottam nyitva a szemem, amíg el nem aludtam.

Egy temetőben vagyok. Elkezdtem sétálni, mert fogalmam sincs, hogy ezen belül hol vagyok, majd megláttam rengeteg fekete ruhás embert. Odasétáltam, hogy hátha tudnak segíteni.

- Jó napot, elnézést a zavarásért, elmondaná merre vagyok jelenleg? - kérdeztem egy bácsit, de mintha meg se hallotta volna. Elkezdtem mozgatni a kezemet a feje előtt, nem reagált. Véletlen megütöttem, de átment rajta a kezem. Majd megláttam a kisfiút. A zongorás kisfiút. Sírt. A férfi mellette lehajtott fejjel volt, így nem láttam az arcát, de egy babát fogott a kezében. A tekintetemet a sírra vittem. Majd megláttam mellette az anyukát. Egy fehér ruhát viselt, a hasán óriási vérfolttal, ami már teljesen normális méretű.

- És kérem Önöket, hogy sétáljanak ide, hogy egy utolsó búcsút vegyetek Elina... - a tekintetem újra az anyukára siklott és engem nézett. Nem hallottam milyen Elina, mert a nő megszólalt.

- Segíts- ennyit mondott és én felébredtem.

Lihegve ébredtem fel. A kezemet is megnéztem, hogy tényleg nem álmodok-e még tovább. Az órára ránézve realizáltam,hogy mindjárt kezdődik a következő edzésem. Fenébe. Gyorsan felöltöztem és az edzőterem felé vettem az irányt.

- Késtél - mondta Amo, amint beléptem a szobába.

- Tudom, bocsánat, csak elaludtam - magyaráztam meg a késésem indokát.

- Nem tudom, hogy mit csináltál Maicoval, de enyhítette két hétig az edzéstervedet. Mindennek csak a felét kell megcsinálnod, kivéve a fegyveres edzést - megkönnyebbültem a hallottaktól és a számra mosolyt csalt. Csak hatásos volt a tegnapi tiltakozásom.

Az edzés végén Amo elküldött sétálni a kertbe. Nem mondom, hogy nem érzem magamat úgy mintha megtapostak volna, de sokkal jobb, mintha ennek a dupláját kellene csinálnom. Nyugtató érzés volt sétálni, de egy furcsa érzés volt bennem. Mintha figyelnének. Az állításom be is bizonyosodott, mert megláttam valakit elsétálni a bokor mögött. Utána eredtem, de amikor a nyomában voltam megfordult. Elina az. Felsikítottam, mert szürreális volt, hogy ott állt előttem és szerintem sokkot kaptam.

- Donatella? Jól vagy? - jött elő mögülem Gia. Nem tudom mióta van a közelemben, de amikor visszafordultam Elinának hűlt helye fogadott.

- Persze csak... Láttam egy méhecskét és öm - tartottam egy szünetet, hogy kigondoljam mit akarok mondani - Allergiás vagyok rájuk. Halálosan - fokoztam, hátha elhiszi.

- Oh, ezt nem tudtam, de szerencsére nem csípett meg. Nem edzésed lenne Amoval?

- Annak már vége. Most mennem kell, ha nem baj - mondtam majd elsétáltam.

Nem barátkozhatok a szüleim gyilkosával. Akkor is ha már egy hónapja itt vagyok. Bár már nem minden pillanatomat azzal töltöm, hogy azt tervezem hogyan bosszuljam meg a szüleim halálát, az nem azt jelenti, hogy én ezekkel az emberekkel jóban leszek.

Este megszomjaztam, így lementem a konyhába egy pohárért. A szobámba kapom az ételt, sosem ettem még velük. De úgy érzem ez így jobb is. Így nem zavarjuk egymást. Ma az edzés miatt fele annyi időm sem volt arra, hogy tudjak kottázni. Az a baj, hogy félek, hogy elfelejtem a dallamot.

Merre is volt a konyha? Egyszer jártam ott, akkor is csak véletlen. A vacsorás poharamat már elvitték, így nem volt más választásom, mint megtalálni. Legalább tíz perc bolyongás után rátaláltam az úticélomra. Sosem láttam még ekkora konyhát. Elkezdtem poharat keresni. És hát persze, hogy a felső szekrényben van. A konyhapultra gyors felpattantam, majd felálltam és úgy nyitottam ki a szekrényt.

- Te meg mégis mi a fenét csinálsz? - jött egy hirtelen hang, amitől annyira megijedtem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és leestem.

- Hogy az a... - fogtam hátsó felem, mert arra sikerült ráesnem.

- Jól vagy? - kérdezte, és a sötétségben is látni lehetett a zöld szemét.

- Ha neked úgy nézek ki, mint aki jól van, akkor ne legyél orvos, mert egyértelműen nem vagyok jól, miután ráestem a kőre.

- Ez márvány - javított ki mit sem törődő hangnemén.

- És ez engem most nagyon megnyugtatott, ugye? - álltam fel az előbb említett márvány padlóról.

- Mit csinálsz itt ilyenkor? - kérdezte tőlem Maico.

- Poharat próbáltam levenni, de úgy tűnik ez a ház zsiráfoknak lett tervezve - mondtam, majd ránéztem - Levennél nekem egyet? - a sötétben is lehetett látni, hogy felvonta a szemöldökét. Minden szó nélkül odament a szekrényhez és leemelt egy poharat. Felém nyújtotta, én pedig elvettem.

- Semmi köszönöm? - kérdezte és a hangja majdnem olyan volt, mint aki szórakoztatónak találta ezt a szituációt.

- Nem, azt ki kell érdemelni - mondtam, majd a szobámba sétáltam.

Egész fürdés közben csak Elinára gondoltam. Mégis mi történik? Már az álmoknál is úgy éreztem, hogy ez nem normális. És akkor ez? Elkönyveltem magamban, hogy a napokban érő sokk miatt már halucinálok is. Ha nem lett volna az elég, hogy az edzés miatt mindenem fájt, még az is hozzájött most, hogy elkezdett fájni a fejem. Briliáns, Amint kész voltam a fürdéssel, és kiléptem az ajtón megláttam egy cetlit az ágyamon. Csak ennyi állt rajta:

"Tik-tak"

«Ismeretlen szemszög II.»

-Főnök! - rontott be az egyik alkalmazott - Bemértük a lányt, Campania területen van. Sőt, nem csak a területén, hanem a házban. Már csak várni kell, hogy bekapja a csalit -elmosolyodtam. Megvagy Donatella, előlem nem menekülsz.