Campania - Haze Kmor

«8»

«Maico»

Megöltem. Bár már majdnem egy hete történt azóta is minden szabad percben ezen jár az agyam. A lövés hangja. Ahogy elhagyta az élet a testét. A folyó vér. A gondolkozásomból egy kopogás vitt vissza a valóságba.

- Gyere! - mondtam, majd félretettem azokat a dokumentumokat, amikhez hozzá se nyúltam.

- Zavarhatok? - dugta be a fejét Abriana.

- Már most is azt csinálod. Mit szereztél? - kérdeztem tőle.Felemeltem a whiskeys poharamat és a számhoz emeltem.

- Csak egy kérdésem lenne. Donatella miért nem ehet velünk Mico? Ez így olyan rossz. Csak ott van bezárva. Kérlek, csak egyszer - amikor meghallottam az ital megállt a számban.

- Abriana, hányszor mondjam már el, hogy nem? - néztem dühösen rá. Amikor újra felé néztem a szokásos boci szemeivel nézett vissza rám. Sóhajtottam egyet - Ha bármi is balul sül el, akkor az egész a te felelősséged lesz. - figyelmeztettem, de őt ez már ez teljesen hidegen hagyta, és egy pillanat alatt már az emeleten is volt.

«Donatella»

Azóta is az újabb álmon jár a fejem. Ha ez igaz, akkor Maico megölte a saját anyját. Kopogtak. Ebédidő volt, szóval megérkezett az ételem. Amikor kinyitottam az ajtót meglepődtem, mert Abriana volt.

- Gyere Dona, most velünk eszel. -nézett rám mosolyogva. A válaszomat meg se várva megragadta a karomat és húzni kezdett. A konyha mellett elhaladtunk, és a következő kanyar után már ott is volt a boltíves bejárattal ellátott ebédlő. Amint beléptünk mindenki felénk fordult és abbahagyta, amit csinált. Ha jól tudom úgy mondják, hogy a levegő is megfagyott. Vagy a vérem is megfagyott? Nyeltem egy nagyot, és nehezen köszöntem.

- Sziasztok - a szó végét bár elharaptam, de félig meddig mindenkitől kaptam választ. Amo mosolyogva nézett felém, legalább őt kicsit ismerem, már amennyire néhány gyilkos edzésnél meg lehet valakit ismerni. Megszeppenve Abriana felé pillantottam, és vártam egy utalást, hogy mégis mit kéne tennem. Ő csak a szokásos mosolyával és sugárzó pozitivitásával nézett felém, mintha ez olyan megszokott lenne.

Majd amikor látta, hogy csak állok, mint egy cövek, akkor megforgatta a szemét, újra megfogta a karom, és egy üres székhez húzott, ami Maico mellett volt. Vettem egy nagy levegőt, majd megpróbáltam a legtermészetesebb módon leülni. De ez persze nem sikerült, mert megbotlottam és magammal rántottam a széket. Amo félrenyelte az italát, és próbált nem röhögni, Abriana kicsit sokkos állapotba került, a többiek arcán nagyon nem láttam semmit. Bár nem is ismerem őket. Maico kezére lettem figyelmes, amit bár egy erős harc után magamban, de végül elfogadtam. Majd, amikor másodjára futottam neki a leüléshez végre sikerült.

Megköszörültem a torkomat, majd Abrianára néztem, hogy akkor most hogyan tovább. Ő próbált bíztatóan mosolyogni, de mivel már egy perce csend van, ezért kezdett egyre kínosabb lenni, és valahogy a levegő is feszült volt. De megérkeztek a megmentőim, néhány alkalmazott sétált be a szobába egy nagy tállal. Gondolom a mai leves. Amint lerakták az asztalra mindenkinek megterítettek, és mindenkinek merítettek egy adagot. Elém is odatették a fogalmam sincsen milyen levest, megvártam a többieket és enni kezdtünk. Előttem egy szőke hajú lány volt tele égési sérülésekkel, de így is gyönyörű volt. A levese fogyasztása közben felnézett rám. A tekintetemet egyből visszakaptam a levesre. Mibe mentem én bele.

Szerintem maximum tíz percig fogyasztottuk az ételt, de senki se szólt egy szót se. Csak a tányérhoz hozzácsapódott kanalak hangját lehetett hallani. Majd, amikor már a végén tartottam, és az utolsó falatokat ettem megláttam egy kezet a tálam előtt. Ijedtemben a kanalat eldobtam, ami akkora lendülettel esett le a tálat célba véve, hogy amikor leesett, a valószínűleg kristály tál egyből darabokra tört. Mindenki felkapta a fejét, de én csak a kézre fókuszáltam, ami már a vállamat fogta. Hátrafordulva Elina volt. Pislogtam néhányat, de még mindig láttam.

- Kövess - mondta és el is indult a kijárat felé. A levegőt fürgébben kapkodtam, mint előtte.

- Elnézést - néztem körbe - Én - itt kicsit megakadtam. Nem tudtam mit mondjak. Azt, hogy az elrablóm halott anyja épp azt kéri, hogy kövessem? - Én inkább megyek - majd azzal a lendülettel elkezdtem arra menni, amerre Elina. A szobák felé tartottunk. A sajátom előtt megálltunk. Rám nézett és egy mosoly kíséretével bement. Én is követtem a példáját. A szekrényhez ment és rámutatott.

- Ha kinyitod találni fogsz egy olyan részt, amit el tudsz mozdítani - tettem, amit mondott. Kinyitva elkezdtem tapogatni. Egyik lap elmozdult és papírok estek ki belőle - Olvasd el őket - utasított.

- De mégis miért mutatod meg ezt nekem? Miért vagy itt? Miért kell elolvasnom? - őszintén tényleg nem értettem miért kéne.

- Hogy megtudd, hogy nem rossz ember, mint amilyennek mutatja magát - majd az ajtó felé nézett és kisétált rajta. Lecsúsztam a levelekkel a kezemben a földre. Ez annyira szürreális. Konkrétan egy halott nő megmutatta ezt nekem. És beszélt hozzám. Napról napra úgy érzem egyre jobban megőrülök. De hát már mondta, hogy nem rossz Maico. Akkor miért mutatja meg ezt is? A hajamba markolva megfogtam az első levelet és elkezdtem olvasni.

„Apa nem beszél velem. Mintha ott se lennék. Ma voltunk egy szomorú helyen. Egy kőre volt a neved írva. Olyan szerencsés vagy, hogy van egy ilyen köved. Én is szeretnék. Mindenki feketében volt, és nekem is fel kellett venni. Nem szeretem ezt a színt."

„Fáj a seb a mellkasomon, amit apa csinált. Lillut néni azt mondja, hogy már szépen gyógyul. De akkor is fáj."

„Azt hittem, hogy hazajössz a szülinapomra. Apa nem beszél velem. Anya merre vagy? Miért nem jöttél? Hiányzol."

„Megpróbáltam eljátszani a zongoradarabot. Nem sikerült. Feladtam. Miért nem tanítottad meg? Anya miért nem vagy itt?"

„Rájöttem mi történt. Így, hogy már tizenegy éves vagyok tudom. Anya én ezt nem akartam. Nem akartalak megölni. És annyira bűntudatom van..." - innentől a betűk elfolytak, csak szavakat tudok kivenni. Miért, sajnálom, apa, hang és még néhány hasonló.

„Betöltöttem a tizennyolcat. Apa átruházott rám mindent, bármennyire is gyűlölöm ezt az egészet. Nem érzem magamat itt jól. Amo itt van mellettem, segít, de én ezt nem akarom."

„Boldog születésnapot anya. Most van, hogy már hat éve nem ünnepeljük a szülinapod itthon. Apa egyre rosszabb, alapból ki szokott jönni a szobájából, de most már azt se teszi." - könnyektől elmosódott sorok, amiket nem tudok kivenni mi lehet - „Azt mondja mindenki, hogy minél több idő telik el jobb lesz. De nem lesz jobb. Sőt egyre jobban fáj. Nincs olyan nap amikor ne gondolnék rád. Úgy megölelnélek anya. Tudom, hogy ezeket te nem látod. De kegyetlenül mar belülről."

„Tudod anya, a mai napig várom, hogy hazajöjjél. Legyek hat, tíz, tizenhat vagy esetleg huszon éves mindig várni fogom. Hogy felébredek, mint egy rossz álomból, és újra ott vagy velem. Hogy minden a helyén van. Apa teljesen megőrült. Már teljesen ignorál és magában beszél. De tudom, hogy fölöslegesen várok, ez már nem fog megtörténni. Elcsesztem. És még a mai napig bánt, és ahogy egyre idősebb és érettebb leszek egyre jobban fáj, mert rájöttem mit vesztettem."

Egy utolsót választottam. Talán azt el tudom olvasni még. Azt vettem ki, ami a legrosszabb állapotban van. Mégis ezen látszódott az egyik legjobban az írás. Ez volt leghátul, vagyis ez nemrégi.

„Anya, rossz ember lettem. Azt kell az embereknek mutatnom, hogy az vagyok, hatalmat kell sugároznom, erősnek lennem, nem gyengülhetek el. Ha akarom, ha nem. De te egyáltalán nem így neveltél. Nem vagyok gyilkos anya, kérlek mond ezt. Mond, hogy elhiggyem, hogy nem váltam a saját ellenségemmé. Elengedlek anya. Nem maradhatok ez az ember, de muszáj. És így nem tudom, hogy tudnék erős lenni. Remélem békére találtál. Szeretlek."

A maradékot félredobtam és a kicsordult könnyeket letöröltem. Az érzés engem is mart belülről. Én is elvesztettem őket. De Maico fájdalmát nem tudom felfogni. Annyira mély, hogy ilyet senki sem érdemelne. Még ő sem. Felnéztem és az ágyamon ült Elina.

- Látod? Maico sose volt rossz. Csak beleszokott, hogy az és már magáról is azt hiszi. Kérlek segíts, hogy megtalálja a régi önmagát. Csak te vagy képes rá.