Campania - Haze Kmor

«14»

«Donatella»

A mai napig zavar az a levél, amit a szobámban találtam. Tik-tak. Mit jelenthet? Valaki fenyegetne? Engem akar? Mi van ha tegnap azért ment el mindenki, mert értem jöttek?

A zongorás szobához megkaptam a kulcsot. Azzal, hogy legyőztem Maicot eddig nem létező magabiztosságom feltört. Jó, persze, nem a legtisztességesebb módon nyertem, de sikerült.

Meg akart csókolni. Nem tudtam mást levenni a testbeszédéről, csak ezt. Mindene azt sugallta, hogy meg akar csókolni. Ahogy a számat nézte. Ahogy az izmai ellazultak, miközben engem nézett.

És a legrosszabb az egészben, hogy én is meg akartam csókolni. Maico Campaniát. Egy gyilkost. A szüleim gyilkosát. A maffia vezérét. Az elrablómat.

Megráztam a fejemet, mert nem akartam erre gondolni. Csak egyszeri elgyengülés volt. Attól még, hogy iszonyat jól néz ki nem változtatja meg a tényeket ellene. Akármit is mond nekem Elina.

Amint Elinára gondoltam egyből megjelent, de hirtelen el is tűnt az ajtó mögött. Azt akarja, hogy kövessem? De akkor miért nem mondta?

Zene. Dúdolja a darabot. Mennem kell. Felpattantam az ágyból és félbehagytam a darabot amin dolgoztam. Követnem kell.

Amint kiléptem az ajtón megláttam a folyosó végén, de már el is tűnt. Miért megy most ilyen gyorsan? Eddig mindig velem jött.

Kilépett a nagy ajtón, ami a kertbe vezetett. A futásaimon kívül még nem voltam kint. Mégis mit akar a kertben?

Pislogtam egyet és eltűnt előlem Elina. Csak a zenét hallom. Hol erősödik, hol halkabb. Mi történik?

Hol hallom a zenét, hol nem. Kezdek bekattanni. De egy dolog mindig ugyanaz volt. Mindig ugyanonnan jött. Elkezdtem arra az irányba menni. Fényt láttam, így már magabiztosabban sétáltam a hang felé.

Hirtelen hallok egy reccsenést mögülem, így hátrafordulok. Elina arcával találkozok, aki engem néz. A hirtelen sokktól elkezdtem hátrafelé futni.

Amikor visszafordultam menetirányba késő volt. A talaj elfogyott a lábam alól és hideg víz lepett el. Ez apró sikoly hagyta el a számat. A tüdőmbe víz ment, így egyből a felszín felé úsztam levegőért. Amikor felértem bevertem a fejem a medence szélébe. Egyből a fájdalom felé kaptam. A kezemet megnézve realizáltam, hogy vérzik. Vagyis az, hogy vérzik gyenge kifejezés. Ömlik belőle a vér. Vizet köhögtem fel, majd a vállamon egy kezet érzek meg, és a hideg tapintása miatt egyből összerándulok. Hátra pillantva Maico fekete vizes hajával találtam szembe magamat. A derekamat megragadja, és kiemel a partra.

-Ne mozdulj! - szólt rám, és én így is tettem, mert őszintén nem volt kedvem több halálos sebet ejteni magamon. A seb egyre jobban lüktet a fejem tetején. Maico egy fél perccel később elsősegély dobozzal, törölközővel és száraz ruhával jött vissza. A dobozt kinyitotta, de én csak a rengeteg vérre tudtam koncentrálni - Ez most csípni fog - figyelmeztetett, de én csak azt figyeltem, hogy egyre furább minden - Donatella? - nézett rám aggódóan - Donatella jól vagy? - válaszolni akartam, de egyre jobban elsötétült minden, és úgy éreztem valami rögvest elnyel magába. Valami sötét.

-Jobban lesz Mr. Campania, csak kicsit sokkot kapott. Ne hagyja egyedül addig, amíg fel nem ébred.

-És az mikor várható doktor úr? Órák? Napok? - itt kicsit abbahagyja, majd ingerültebben folytatta - Hetek?

-Változó. Lehet, hogy perceken belül fent lesz. De beletelhet időbe, legyen türelmes - a hangfoszlányokat egyre távolibbnak érzem, majd egyszer csak felváltotta a csend.

A szememet lassan kinyitottam. A vakító fény miatt azonnal összehúzom. Az ujjaimat behajlítva érzem, hogy kezdem visszanyerni a teljes uralmat. Amikor már nem zavar annyira a fény, akkor véglegesen kinyitom a szememet. Egy teljesen ismeretlen fehér szobában vagyok, a kezemből infúzió lóg ki.

-Mi... Mi történt? - suttogtam, de éreztem, hogy a torkom ki van száradva.

-Úristen Dona, a frászt hoztad rám. - ugrott egyből mellém Abriana. A tekintetemet Maico felé kaptam, de ő csak rám nézett, és kisétált az ajtón. A kezét az enyémre rakta, és nyugtatásként megszorította - Beütötted a fejedet. Emlékszel valamire? - ahogy a fejemet említette már-már egyre jobban sajgott a sebhely. A kezemet kirántottam a szorításából és az adott pontra raktam. A nyomástól felszisszentem, majd kérdően fordultam Abriana felé.

-Mi történt? - kérdeztem meg újra , mert az előbb nem kaptam jelentősebb választ.

-Maico épp hazaért, és annyit láttam, hogy nagyon ideges. Általában olyankor valami testmozgással vezeti le a felgyűlt feszültséget, ami most is így volt, és az úszást választotta. Amikor már az ágyban voltam és félig aludtam, akkor hallottam meg az ordítását, így egyből lesiettem. Majd megláttalak téged, ahogy a karjában csukott szemmel erőtlenül fekszel, a fejedből ömlik a vér, csurom víz vagy és Maico nem tudja, hogy mit tegyen. Te is sokkot kaptál, de véleményem szerint Mico is pont ugyanúgy, mint te. Egyből elrohantam az orvosunkhoz, akit a kiképzések és esetleg akciók utáni sebesültek miatt tartunk háznál, és hoztam minél hamarabb hozzád. Kivett Maico kezéből, és ellátta a sebeidet, de utána beszélt Maicoval, tippem szerint kikérdezte, hogy történt, mi történt, de szerintem azt is látta, hogy Maico is megijedt. Nekem csak annyit mondott, hogy pont időben jöttem, mert ha több vért vesztesz, akkor - itt lehajtotta a fejét és kicsi szünetet tartott - akkor már nem lennél itt. Három napja vagy eszméletlen. - egy könnycsepp gördült le az arcán, de én egyből megöleltem.

-Köszönöm - suttogtam a fülébe. Amikor eleresztett, és rám nézett a szeme csillogott a könnyektől.

-Ígérd meg, hogy ilyet nem fogsz csinálni, és nem rémítesz meg minket ennyire.

-Ígérem. - mondtam, majd újra megöleltem. Akkor még komolyan is gondoltam. Az idilli pillanatot Abriana telefonjának a csörgése zavarta meg. Amint a telefonra pillantott a mosoly virágzott fel az arcán. Én a szemöldökömet felhúzva elmosolyodtam. - Nem tán egy udvarló? - Abriana arcát nézve telibe trafáltam, mert vörös lett, mint egy paradicsom.

-Nem, dehogy -tagadta, és csak a telefont nézte, ami szüntelenül csörgött.

-Vedd csak fel nyugodtan. - küldtem felé egybíztató mosolyt, Ő csak bólintott, és a szobából kilépve felvette a telefont.