Campania - Haze Kmor

«1»

«Donatella»

- Donatella Belotti - szólították a nevemet. A lépcsőn felsétálva kezet fogtam az egyetem adományozóival majd a rektortól átvettem a diplomám.

Sikeresen lediplomáztam a Bolognai Egyetem DAMS (Discipline delle Arti, della Musica e dello Spettacolo, azaz a Művészet, a Zene és Előadó-művészet Tudományágai) tanszékén. Nem mondom, hogy az életem kedvenc részévé váltak az egyetemi évek. A zene világban mindig folyamatos a versengés, és néha valakinek olyan adottsága van, amit valaki millió gyakorlással sem tud felülmúlni. Nem igazságos, de az egész szakma ilyen.

A nézőtér egyik részén megláttam a szüleimet, Paolo és Rosa Belottit. Sosem hasonlítottam rájuk, sokan meg is kérdőjelezték sokszor, hogy tényleg a gyerekük vagyok-e. Anyám szőke és apám vörös haja nem egyezett az én barna hajammal. Csak apám szemét örököltem, ami olyan barna, mint a hajam. Ketten egy bútorüzletet vezettek Nápolyban, ami sikereknek örvendez a napokban. Mivel a szüleim boldogok, így én is az voltam.

Mellettük ott volt a két legfontosabb személy az életemben, a két legjobb barátom, Igrid és Tomito. Az egyetem során nem találtam meg azt a nagy barátságot, amiről mindenki beszélt. Mivel én már bőven hamarabb rátaláltam. Vagyis rájuk találtam. Mind a négyen állva tapsoltak, még akkor is, amikor lesétáltam a színpadról.

Fura érzés volt utoljára lesétálni erről a színpadról. Annyi fellépésem és annyi vizsgám volt itt, hogy nem tudnám megszámolni. És most vége. Egy négyessel lediplomáztam és irány a nagybetűs élet. Mindenképp zeneszerzőként szeretnék elhelyezkedni, de ez nem megy ilyen könnyen. De ma nem hagyom magamat, hogy a jövőmön gondolkozzak. Ma megélem ezt az utolsó napot.

A diplomaosztó után a kollégiumból az utolsó dolgaimat pakoltuk össze, amiben Igrid és Tomito is segítettek. Meglepődtem, amikor a kottáimnak hat teljes doboz kellett.

- Tomito kérlek tudnál segíteni? Le kéne vinnünk a zongorát a kocsiba - mondta apám miközben a fejét vakarta, miközben az ajtót nézte és azon gondolkozott, hogy ez a zongora hogy fért be elsősorban ezen az ajtón.

- Persze, vigyük - mondta és én mentem, hogy kinyissam nekik az ajtót. A szobám nem reflektálta a személyiségem. Annyira kevés időt töltöttem itt, hogy nem láttam relevánsnak, hogy komolyabb munkát fektessek abba, hogy otthonosabbá varázsoljam ezt a kis helyet.

- Egyre emeljük. Három, kettő, egy - nehezen, de sikeresen felemelték a masszív zongorát. Egy elektromos zongoráról van szó, de a tartója az fából van, így elég nehéz - Egy kicsit jobbra, most balra, úgy - mondta apám, miközben beállították a hangszert ahhoz, hogy ki tudják vinni.

- Még elmehetnék egy helyre? - kérdeztem édesanyámat.

- Persze kincsem. Mi még levisszük az utolsó dobozokat Igriddel. Fél óra múlva találkozó a kocsiban? - kérdezte tőlem ránézve az órájára.

- Tökéletes. Akkor négykor az autónál - mondtam, majd egy utolsó pillantás után kiléptem a szobámból.

Az elektromos zongora nem azért volt ott, mert azon gyakoroltam egyfolytában, hisz az nem ér fel egy sima zongorához. Azon akkor gyakoroltam, vagy komponáltam, amikor a kampusz bezárt és nem lehetett használni a millió eurós profi zongorákat. Vagyis csak kettő olyan van és nekem az egyik a szívemhez nőtt, így most is oda tartottam, hogy utoljára eljátszam a kedvenc zongoradarabomat. Ha futok pont belefér az időmbe, hiszen ez a darab huszonhárom perc.

Megérkezve a kampusz termébe lehúztam a kártyámat, ami ma érvényes utoljára. Amint kinyílt az elektromos ajtó szembe találtam magamat a Steinway Fibonacci zongorával. Odasétálva hozzá a kezemet végigsimítottam a billentyűin. Gyönyörű kidolgozás. A hozzávaló zongoraszéket beállítottam a méretemre, majd elkezdtem játszani. Az első hang után én lettem a zene. Minden hang az én irányításom alatt állt és tökéletes volt. A dallam belülről megtöltött érzelmekkel. Eltűnt az üresség érzés. Hisz már ott van a zene.

Amikor leütöttem az utolsó hangokat egy könny kicsöppent a szememből. Vége az egyetemi éveimnek.

«-»

Pont időben visszatértem az autóhoz. A többiek már ott vártak rám, a teherautó a dolgaimmal már valószínűleg Nápoly felé tart.

- Na csak hogy ideértél - nézett rám Tomito mosolyogva.

- Még pont időben vagy drágám - mondta anya nyugtatva. Hirtelen mindenki egy pontra nézett mögöttem. Megfordultam és egy vörös hajú férfit láttam felém futni.

- Donatella? Donatella Belotti ugye? - kérdezte az idegen rám mutatva. Erős akcentussal beszélt - Én Maxim Szolovjon vagyok, a Studio Italia vezetője. Már a tanulmányaid során felfigyeltünk a komponáló tehetségedre és a napokban akartunk megkeresni. Itt voltam a diplomaosztón és akkor is meg akartalak találni, de eltűntél. Már pont feladtam és mentem az autómhoz, de megláttalak. De hát vannak szerencsés véletlenek, nemde? - a tekintete azt sugallta, hogy ez nem így van - Hogy pont sikerült veled összefutnom. Esetleg, ha érdekel be tudnál jönni hétfőn egy részletes meghallgatásra? - kérdezte. Maxim mellett láttam a barátaimat, akik örömükben halkan ujjongtak és bólogattak nekem, hogy mondjak igent.

A Studio Italia Olaszország legkiemelkedőbb zenei stúdiója. A legkiemelkedőbb klasszikus zenészek dolgoztak ott és vették fel a különböző darabokat. Erről álmodtam, nem? Akkor most miért hezitálok?

- Persze, bejövök. Köszönöm szépen az ajánlatot - mondtam miközben egy kő esett le a szívemről. Lesz állásom! Valahova rám van szükségük!

- Öröm volt veled találkozni. Akkor hétfőn várlak - majd elsétált. Hatalmasra nyílt szemekkel és fülig érő mosollyal néztem rá a barátaimra és a szüleimre. Örömömben ugrottam egyet, miközben odajöttek mellém és elkezdtünk együtt ünnepelni.

- Ma buliba megyünk! - jelentette ki Igrid.