Campania - Haze Kmor

«4»

«Maico»

- Abriana! - üvöltöttem, miközben a húgom szobája felé sétáltam. De nevezhetném a saját ellenségemnek is, hisz most is ellenem fordult. Azzal, hogy kiszabadította a foglyomat. Ha nem lenne családtag már rég halott lenne, annyi biztos. A szobája ajtaját a lendületem miatt majdnem kiszakítottam - Mégis mi a fenét képzeltél? - kérdeztem, miközben próbáltam legyőzni az egyre csak növekvő frusztrációt a testemben.

- Mico ő ártatlan - csúnyán néztem a becenévért, de elengedtem, mert a válasza érdekelt - Tudod, hogy alapjáraton sem értékelem azt amit csinálsz. Még akkor sem, ha tudom, hogy nincs más választásod. De ő fiatal és nem tett semmit, csak rossz helyre született. Én... - kezdte el, de megcsörrent a telefonom. Duilio az.

- Ezt még folytatjuk - zártam le ezt a beszélgetést és kisétáltam a szobájából - Végeztél? - szóltam bele a telefonba.

Bármennyire is ideges vagyok nem tudok rá haragudni. Abrianának mindig sikerül azt a képességét használni, hogy ez így is maradjon. Hosszú ideje már csak ő az egyetlen a családomból, akire igazán számíthatok. Mégha nem mindig olyan fényes a kapcsolatunk.

- Igen, főnök - válaszolt - De jó lenne, ha idejönnél, mert találtam valamit. Valami fonts dolog lehetett, mert általában csak átküldi, ha talált valamit. Most viszont oda kell mennem, így valami olyanra számíthatok, amire előre fel kell készülnöm.

- Öt perc és ott vagyok - mondtam, majd leraktam a telefont. Nem kellett sok idő, hogy átsétáljak Duilio tech birodalmába. Amikor beléptem felnézett a gép felől és gyors kivett néhány lapot a nyomtató tárolójából.

- Szóval, mint ahogy mondtad megcsináltam az eset elemzését és egy elég érdekes dolgot találtam. Ha megnézed a felvételt a dokknál, akkor láthatod, hogy ott elsül egy pisztoly a sarokban, ami lelövi az egyik őrt. Ezt eddig azért nem nézte senki, mert a Belottiékra fókuszált mindenki. Ha átmegyünk egy másik biztonsági kamera felvételére, ami távolabb van a kikötőtől látni azt az embert, aki egy lövés után elmenekült - mondta majd megállította a felvételt, hogy jól látható legyen az illető feje és ráközelített - Ismerős?

- Cosmo Bellugi - ismertem fel a személyt - Az a szemét - suttogtam és megcsikorgattam a fogaimat. Ha eddig sikerült lenyugodnom, akkor most ismételten felment a pumpa.

- De főnök, ez még nem minden - mondta Duilio és elém rakott egy képet.

- Ez mégis mi? - kérdeztem, mert nem akartam hinni a szememnek. Az nem lehet.

- Pontosan az főnök, amire gondolsz.

«Ismeretlen szemszög I.»

(két ismeretlen személy van)

Egy csörgés. Kettő. Három. Felvette.

-Óriási nagy baj van - szóltam bele a telefonba, miközben a lélegzetvételemet próbáltam normalizálni a futástól.

-Annál nagyobb biztos nem, hogy itt van a lány. - morgott a telefonba, és bár nem látja, de megforgattam a szemem a válaszán.

-Apa meghalt. Ő van a trónon. És meg akarja ölni. - jelentettem ki minél tisztábban és határozottabban, hogy felfogja, ez igenis komoly. Sőt annál is komolyabb.

«Donatella»

A kiabálás abbamaradt, csak hangos lépteket hallottam, azóta semmi. Abriana biztos nagy bajban van miattam, de nagyon hálás vagyok neki. Nem tudom meddig bírtam volna ott a hideg sötét helyen.

A napom azzal telt, hogy az Abrianától kért ceruzával és lappal kottáztam. Először persze meg kellett rajzolnom az öt vonalat, ami idegörlő volt, hisz nem szeretem, de a többi segített kikapcsolódni.

Egy világos sárgás árnyalatú szobában voltam. Volt egy óriási zongora, és előtte egy fiatal nő ült. A hasa nagy, tippem szerint terhes. Egy számomra ismeretlen zongoradarabot játszott. Csak álltam a sarokban és néztem. Majd az ajtó nyitódott, és egy fekete hajú kisfiú lépett be nevetve és odarohan az anyukájához. A zongoraszék szabad részére felpattan.

- Anya mikor tanítod már meg nekem ezt a darabot? - kérdezte a kisfiú lelkesen, miközben elkezdte nyomogatni a billentyűket teljesen véletlen sorrendben.

- Drágám megmondtam, hogy én szívesen megtanítom neked, de előtte még sokat kell gyakorolnod. - válaszolta az anya, a válaszára nem tetszést nyilvánított a fiú az arckifejezésével.

- De én most akarom! - nyafogott. Majd a nő egy nagy mozdulattal felém fordult és telibe a szemembe nézett. A barna szemei egy ideig fogságba tartott, majd felébredtem.

A szeme barna árnyalatát még akkor is láttam, amikor felébredtem. Izzadság folyt le az arcomról és a levegőt az átlagnál szaporábban vettem. Legszívesebben rágyújtanék, de a zsebembe lévő cigi eltűnt. Valószínűleg elvették.

Így gondolva egyet a szekrényben talált ruhákból felöltöztem egy kicsit sportosabb ruhába és elmentem megkeresni a kertet. Ha már zenét nem tudok hallgatni, amit megjegyeznék elég nagy kínzás, de legalább olyan fitt leszek, mint előtte soha, még akkor is ha utálom. De az unalom nagy úr. Ez egy elég érdekes mutatvány lesz, mert elméletileg minden be van kamerázva, főleg, hogy én is itt vagyok. Meg a fekete felszerelésem is elég megtévesztő így, hogy hajnal van. Ez Maico szemében felér egy szökéssel.

Halkan becsuktam az ajtót, és a folyosón körbenéztem. Tiszta. A konyhában találtam egy üvegajtót, ami kivezetett. Nem kellett lejönnöm a konyhába, mert az ételt felhozták nekem. Nem hinném, hogy azért, mert külön kiszolgálást érdemlek, csak szimplán nem akarják, hogy útban legyek. Vagy még nem tudják, hogy mit akarnak velem. Az ajtó egy hatalmas kertre nyílt. Elkezdtem egy gyors bemelegítést, amikor egy hangot hallottam mögülem. Az ajtó nyílt. Egy kómás, és dühös Maicoval találkoztam szembe, aki egy pólóban és egy alsógatyában állt előttem.

- Egy okot mondj, hogy miért ne gondoljam azt, hogy éppen megszökni próbálsz. - néztem bele Maico szikrázó szemeibe.

- Én - itt megakadtam, mert én is tudom, hogy ez a legfélreérthetőbb dolog a világon. De tényleg. Elkezdtem markolászni a kezemet, hátha segít a helyzetemen.

- Te? - húzta fel a szemöldökét és kérdőn nézett rám.

- Én csak... Edzek? Vagyis csak készülnék. - próbáltam a legérthetőbb magyarázatot adni. Ezt vehetnénk egy szabálysértésnek is, mert nem hinném, hogy ilyeneket megtehetnék.

- És ehhez - lenézett a telefonjára, hogy megnézze az időt - negyed ötkor támadt kedved?

- Hát, nem tudtam aludni, és ha már így alakult gondoltam futok egyet, de visszamegyek akkor. És honnan tudtad, hogy kijövök? - merült fel bennem a kérdés.

- Minden ajtó be van programozva, hogy hat óra előtt jelezzen. Plusz az őrök is riasztottak, láttak téged a kamerán és azt hitték megszöksz. Tudod, attól még, hogy neked futni támad kedved, valaki dolgozik és amikor teheti aludna. És most ilyen alkalom volt.

- Akkor engedj el - mondtam, bár reménytelenül - És nem lesznek ilyen incidensek, amik megállíthatnak abban, hogy aludj.

- Szívem szerint még mindig a celládban lennél, nem pedig a kertemben futkorásznál. Ezt Abrianának köszönheted és a tanácsnak. Életben maradhatsz, ha betartod a szabályokat - mondta miközben komoly arccal rám meredt. Még ebben a kis fényben is lehetett látni az emeráld színű szemeit - Először is nem hagyhatod el a birtokot. Nem kommunikálhatsz a barátaiddal és senkivel, akit eddig ismertél. És tisztelj engem, különben annak meglesz a büntetése.

- Mégis hogy tisztelhetnélek azok után amit tettél?

- Az életed a kezemben van. Ez elég ok arra, hogy így legyen - mondta, majd hátra fordult és besétált a házba.