Campania - Haze Kmor

«11»

«Maico»

Kezdek megőrülni. Amikor egyszer összetalálkoztam Donatellával meg tudtam volna esküdni, hogy anyám dalát dúdolta. Egyfolytában a lövést hallom. Nem csak azt, amivel lelőttem azt a szemétládát, hanem azt, amivel anyámat találtam el.

Beültem a Bugattimba és elhajtottam a birtokról. Valahogy ki kellett szellőztetnem a fejemet. A gázt úgy tapostam, mintha valaki üldözne. Megtaláltam amit kerestem, egy virágárus. Kipattantam az autómból és megfogtam a tárcámat.

- Egy nagy csokrot kérnék a legszebb fehér virágaikból - mondtam az eladónak, amint beléptem az üzletbe.

- Igen uram, készítem - válaszolta a lány. Nem lehetett több, mint tizenhét. Tíz percen belül már megkaptam a kész csokrot. Gyönyörű volt. Fizetés után beültem a kocsimba és a csokrot a mellettem lévő ülésre tettem.

Amikor megérkeztem a temetőhöz a csokorral együtt megindultam az ismert helyre. Az anyám sírjához. Bármikor rágondolok olyan, mintha érezném a jelenlétét. Mintha nem engedne el.

- Szia anya - köszöntem a sírjának, elhelyeztem a csokrot és leültem a mellette lévő padra - Tudom, már rég voltam itt, csak annyi dolgom volt mostanában. Itt van ez a Donatella lány és az őrületbe kerget. Olyan, mint te, csak neki barna a szeme. Ugyanolyan akaratosak vagytok és makacsok. Nem tudom mit csináljak vele. Nem ölhetem meg, hisz akkor Abriana ölne meg. De nem védhetem meg örökké. Szerinted mit kéne tennem? Engedjem el? De akkor csak ellenem fordítaná a zsarukat. Mégiscsak elraboltuk. Mindegy, hagyjuk Donatellát. Gondolni se szeretnék rá leginkább. Te hogy vagy odafent? Jól van húgi is? Kár, hogy nem adtatok még neki nevet, így nem tudtunk neki külön sírt csinálni. De esküszöm ott fekszik melletted - a telefonom megzizzent - Most mennem kell. Szeretlek.

«Donatella»

Két kislány van előttem. Abriana. A másik lány nagyon hasonlít rá, egykorúak, de nem tudom ki az.

- Na elment már? - nézett Abriana a lányra. Ő még mindig az ajtón kifelé nézett. Abriana elkezdett a körmét rágni, majd, amikor a lány odakapta a fejét figyelmesen várta, hogy mondja, amit látott.

- Igen gyere, szabad a pálya. - majd a folyosón elindultak. Látszik, hogy nehéz neki a táska, ami meg van rakva babákkal. Amikor sikeresen kiértek az udvarra, ami tele volt színes virágokkal, lerakta az egyik fa alá a táskát és kivett belőle egy plédet, majd leterítette úgy, hogy az árnyékban legyen, és a végén leült. A babákat egy mozdulattal kiborította és ránézett a lányra, hogy üljön le Ő is.

- Melyik babával akarsz lenni? - kérdezte Abriana tőle. Ő gyors pillantást vetett a babákra és rámutatott az egyikre, így elkezdtek játszani. Egy ideje már játszottak, amikor az ajtó csapódott.

-Abriana Campania, mégis hogy képzeled, hogy az engedélyem nélkül jössz ki a házból? - kérte számon Maico. Azta, itt még csak egy tini.

- Mico ez nem igazság. Nem vagy sokkal idősebb, mint én. Nem parancsolhatsz nekem! Hisz épp a barátnőmmel - mondta volna a nevét, de úgy tűnt nem tudta - Hogy is hívnak? - kérdezte a lánytól.

- Sok nevem van, de egy sincs igazán - a válaszát követően Maico felé fordult, aki teljesen összezavarodva nézett rá.

- Hallottad, ő se tudja, hogy hívják - majd folytatta a játékot a lánnyal.

Abriana. Egyből ez volta az első gondolat, ahogy felébredtem. Ma meg kell találnom, hogy bocsánatot kérjek az ebéd miatt. Eddig teljesen kiment a fejemből. Vártam délelőtt tízig, majd bekopogtam hozzá.

- Gyere! - hallottam az ajtó másik oldaláról, így benyitottam - Szia Dona, mi járatban erre?

- Csak beugrottam, de nem tudok sokáig maradni, mert edzésem lesz. Csak bocsánatot akartam kérni az ebédért. Eddig mindig elfelejtettem, de most szerencsére eszembe jutott. Nem akartalak bajba keverni. Sajnálom.

- Nem történt semmi. Én nem haragszom, Micotól egy szót sem hallottam azóta. Van valami olyan, amiről tudnom kéne?

- Nem csak túlságosan izgultam, ennyi az egész. Most megyek, jó? Ha van kedved beszélgetni, nyugodtan átjöhetsz - mosolyogtam Abrianára, majd elkezdtem az edzőterem felé sétálni.

Amikor beléptem az edzőterembe próbáltam nem csalódott lenni. Amo visszatért, mint én a régi kerékvágásba. Maico nélkül.

Este nem tudtam aludni, így szórakozásként a levelekhez nyúltam újra. Az egyik levél valamiért nehezebb volt mint a többi.

"Feladtam. Nem tudom eljátszani. Már hat éve nem vagy itt és már nem emlékszem az egész dalra, bármennyire is próbálok visszaemlékezni rá. Ma bezárom a szobát és sosem megyek oda vissza."

A borítékban egy kulcs volt. Ezaz, megvan a kulcs! Örömömben majdnem sikoltottam egyet, de visszafogtam magamat, hisz már este van. Ki kellett próbálnom, hogy működik-e, nem tudnék emiatt aludni.

Így elindultam megkeresni újra a zongorás szobát. Őszintén, nehezebb volt, mint előzőleg, hisz akkor frissek voltak az emlékek arról, hogy mégis merre kell mennem. De végül sikerült odatalálnom. Izgalomtól remegő kézzel, de sikerült beletalálnom a kulcslyukba. Amint beléptem minden le volt fedve egy-egy fehér takaróval. Fokozatosan mindet leszedtem és elém tárult a gyönyörű zeneszoba. Meseszép volt. A zongora valószínűleg több volt, mint a házunk ára. De ma nem játszhattam. Nem most. Majd akkor, amikor senki sincs a házban.