Campania - Haze Kmor

«15»

«Donatella»

Amikor Abriana kiment rájöttem, hogy most sincs több szórakozási lehetőségem. Még kottázni se tudtam. A karomból infúzió lógott ki, a gép mellettem egyenletesen pittyogott. Hátradőlve felnéztem a plafonra. Úgy maximum 10 percig kötött le a bámulása, így megint felültem. Az ajtóra siklott a tekintetem. Két embert láttam előtte állni. Még őriznek is, komolyan? Balra pillantva megláttam egy ablakot. Elég lehetetlennek tűnik úgy, hogy valószínűleg minden porcikájukkal azon voltak, hogy ne tegyem ki innen a lábam. A gépre néztem és megláttam egy gombot az oldalán.

-Kérlek legyél a kikapcsoló gomb, kérlek... - suttogtam magam elé. Az ágyból majdnem kiesve, de elértem a gombot. Katt. Egyből a monitorra kaptam a fejem. Feketén állt egyhelyben. Sikerült. Majd a karomra néztem, amiből a cső állt ki. Fintorogva megfogtam és kihúztam magamból. Felszisszentem, de egyből elhallgattam. Nem lehetek hangos. A takarót letoltam magamról, és lábujjhegyen elindultam az előbb említett ablak felé. A fejem még sajgott, de minden erőmet összeszedve szedtem a lábaimat.

-A főnöknek sincs jobb dolga. - hallottam meg az őrök beszélgetését - Ideküld minket egy lányra vigyázni, hogy ne szökjön ki - egyre közelebb voltam már az ablakhoz - Az apja sokkal erősebb volt. Ő már rég megölte volna ezt a kis cafkát. Figyeld meg, egy év és csődbe megy. - épp az ablak halk kinyitásával szenvedtem, amikor elkezdett köhögni az egyik. Kapva a lehetőségen egyből kipattintottam az ablakot és kinyitottam. A tájból ítélve egy másik házban voltam, de a fő bázis mellett. És természetesen nem a földszinten, hanem az első emeleten. Két lábamat felrakva már a párkányon ültem. Jobb oldalt megpillantottam egy csövet. Legalább tudok valamibe kapaszkodni. Most vagy soha. Elrugasztkodtam és egyből a cső felé nyúltam. Szépen lassan leeresztkedtem, és amikor elég közel voltam, akkor leugrottam.

-Szép szökés - szólalt meg egy hang mögöttem. A szívem hevesebben vert, amikor hátra fordulva Gianát láttam meg - Kérsz? - nyújtotta felém a cigisdobozt, amit én, mint egy kezes bárány elfogadtam, mert most nincs nálam az, amit tőle kaptam. Az öngyújtót odaadta, így egyből rá is gyújtottam, majd leültem mellé a padkára. Mikor beleszívtam a jóleső érzés átjárta a testem. - Szóval Donatella. Miért szöktél meg az orvosi szobából? - egy nagy adag füstöt fújt ki magából.

-Rá kellett jöjjek, hogy az orvosi szobák unalmasak, főleg, ha két vadállat őriz, nemde? - kérdeztem tőle.

-Akkor is hülyeség volt. Ha Maico megtudja - belevágtam a szavába.

-Nem fogja. De ha meg is tudja akkor nem fog megölni. Valamiért itt tart, és nem csak poénból. Nem hinném, hogy azért, mert unatkoztam, majd megöl - Giana felnevetett, én pedig szívtam egy újabbat a cigiből.

-Tudod Donatella én nagyon értékelem, hogy téged nem öl meg, de engem egy pillanat alatt megfog - a füst szétáradt a levegőben.

-Nem hinném, hogy megölne. Nem tudom milyen kapcsolatotok van, de benne vagy a bizalmi körben. Szóval valószínűleg fontos vagy neki - oldalra nézve láttam, hogy felállt a padkáról. A cigit elnyomtam, de a kezembe fogtam, mert nem akartam szemetelni.

-Maico az... - nem bírtam befejezni, mert valaki félbeszakított.

-Igen? - amikor hátranéztem megijedtem mert Maico volt. Lebuktam - Tudod Giana, nem gondoltam volna, hogy egyszer megszöktetsz egy foglyot az orvosi szobából. Magyarázat? - húzta fel a szemöldökét, amikor megpillantotta a kezemben az eltaposott cigit - És még cigit is adsz neki - mérgesen nézett ránk, de nem akartam ebbe belevinni Gianát. Épp szólni akartam, de közbevágott - Tudod azért tartalak őrizet alatt, hogy ne legyen bajod és ne csinálj hülyeséget. Abba nem gondoltál bele, hogy ha megint elesel, akkor nem biztos, hogy most rád is találunk? Vagy hogy veszélyben vagy? - nézett rám idegesen.

-Örülnél, hogy megszabadulsz tőlem - vágtam vissza.

-Na jó, én hagylak titeket - majd Giana nagy lendülettel elkezdett tovább menni.

-Veled Giana beszédem lesz - szólt utána Maico - Visszatérve rád Donatella. Most szépen megfogod magad, és a kíséretemmel visszamegyünk az orvosi szobába. És nem jössz ki onnan addig, amíg azt nem mondom - parancsolt rám.

-És mi lesz akkor, ha mégis kijövök? - dacoltam vele.

-Mi lenne, ha megtanulnál vigyázni a pici szádra, és befogni azt, amikor kell? - vágott vissza, majd elkezdett visszavezetni. Ránéztem, és a szemem megakadt a méregzöld szemén. Egy pillanatra elkalandoztam, hogy milyen gyönyörű is a szeme, de aztán rájöttem, ha nem állok ki magamért, akkor újra visszakerülök a szobába.

-Maico nincs semmi bajom, miért nem lehetek a szobámban? Ott legalább egy kicsivel jobban el tudom magam foglalni. Miért kell ott szenvednem? Csak beütöttem a fejem - megálltam az út kellős közepén és nem akartam tovább menni. Bár azt mondtam, hogy csak megütöttem, a fejem jobban fájt, mint eddig valaha.

-Donatella, ha nem jössz tovább esküszöm becipellek. És még hazudsz is a fejedről - nézett rám lángoló tekintettel. Az eddig haragtól csillogó szeme most elmélyült, nem láttam a gondolataiba. A tekintete elkalandozott, de amint megszólaltam, szúrós tekintetét egyből visszavezette az enyémbe.

-Hát pedig én nem megyek innen sehova - makacsoltam meg magam. Én vissza nem megyek azokhoz a tapló őrökhöz.

-Én szóltam - mondta, majd egy mozdulattal felkapott a vállára. Kezei égették a bőrömet, minden egyes érintése egyfajta bizsergető érzést hagyott maga után. Elkezdtem kapálózni, de nem eresztett.

-Maico eressz el! - folytattam a ficánkolást, de nem engedett. Az orvosi szobáig le se rakott. Amikor a lábam végre a talajon volt mérgesen néztem rá - Ez most szükséges volt? - a levegőt gyorsan vettem, hisz minden erőmet bevetettem a szabadulásért, de a testem minden része, ahol hozzám ért teljesen megfeszült.

-Máshogy idejöttél volna? - oké, ez igaz, nem jöttem volna - Ha még egyszer rajtakaplak. Sőt, nem is kell rajtakapjalak, csak megpróbálod Donatella én... Én... - itt elakadt, mérgében a tenyerével végigszántotta az arcát.

-Te mi? Megölsz? - húztam fel a szemöldököm, mert nem tudtam mit akar kihozni belőle.

-Addig mondogatod, amíg tényleg megteszem - majd végül az őrök felé fordult, akik nem mertek megszólalni se - Ti ketten, az irodámba! - majd egy mély levegőt vett, és elővette azt az énjét, amit mindig mutat - Most! - szólt határozottan, majd elviharzott, mögötte a két őrrel.