Reményhez | YOONSEOK

a "fura" fiú a suliból

Nap mint nap látok egy fiút a suliban. Érdekes, kissé depressziósnak tűnik, ezért sokan kibeszélik őt. Bármikor meglátom őt a folyosón, az udvaron vagy bárhol az iskola területén, érzem, és tudom, hogy érdeklődöm iránta.

Tudni szeretném mi a baja, hogy miért ennyire bezárkózott. Amit a legjobban szeretnék... segíteni neki. Látom rajta, hogy nem minden okés. Mindig fekete ruhákban járkál, és képes nyáron is pulcsit felvenni. Sokszor nem látom az arcát, mert vagy maszk, sapka vagy kapucni van rajta, ami eltakarja az arcát.

Ritkán látom az arcát, de párszor már volt alkalmam, hogy lássam. Őszintén, igazán meglepődtem. Bevallom, szebb volt mint bármelyik másik lányé, pedig én is fiú vagyok és ilyet nem nagyon kéne mondanom. Hófehér arcbőre csillogott ahányszor megláttam, és sötét barna kicsi, aranyos szemei pedig szomorúságot tükröztek. Sose láttam őt semmilyen reakciót kiváltani az arcán. Se mosolygást, se bánatot, se meglepettséget, se haragot, semmit.

Arckifejezése mindig kifejezéstelen volt, és néha már úgy nézett ki mint egy élőhalott vagy...nem is tudom mi. Aki csak létezett. És ez sajnos sokszor van így.

Sose látom őt senkivel, mindig egyedül van. De amit észre vettem az az, hogy minden szünetben kint van az udvaron. Ha esik az eső, ha havazik, ha vihar van, ő mindig kint ül azon a szokásos padon a iskola falánál ami le van fedve. Sokan nem is ülnek oda, hiszen úgy tartják, ha leülsz, olyan leszel mint az a fura srác.

Amit még észre vettem, hogy nem igen nyomkodja a telefonját, ami szerintem egy hihetetlen jó dolog. Manapság amúgy is minden fiatal csak azt nyomkodja, nem hogy élnének a valóságban is. Egy jegyzet füzet szokott nála lenni, és valamit irkálni vagy éppenséggel rajzolni szokott bele.

Múltkor sikerült meg lesnem, hogy mit alkotott, mert egy tanár félre hívta őt, hogy valamit megbeszéljenek és addig ő ott hagyta a padján kinyitva a füzetet. A barátaimmal pont akkor haladtunk el a pad előtt, így kaptam az alkalmon és belenéztem. Egy arctalan fiút rajzolt le, akinek a haja hasonlóan volt vágva mint nekem. Vagyis még nem volt befejezett rajz ahogy láttam, de a nagy része már meg volt.

A rajzon a fiúnak a haja hasonlított az enyémre, ahogy az előbb említettem. Közepén elválasztva, kicsit göndör és puha, úgy hullt a szemöldöke alá a frufruja. Mint ahogy az enyémé.

Ez tartottam a legjobban furcsának, de azon kívül velünk semmi közös vagy bármi nem történt. Soha nem voltunk egymáshoz közel, maximum akkor amikor elhaladt előttem a folyosón, soha nem beszéltünk, hisz ő senkivel nem beszél, én meg nem tudom, hogy vegyem rá magamat, hogy megszólítsam. Soha nem létesítettem vele szemkontaktust, mert sokszor lefelé néz, főleg ha emberek között van. Lehet, hogy autista?

Kicsöngettek az óráról, így bedobtam a tollat a kis tolltartómba, a füzetet belehajítottam a táskámba, majd felálltam a helyemről és kifelé vettem az irányt.

- Hé! Miért nem vársz meg Hope?! - rivallt rám a hátam mögött az egyik legjobb barátom, majd hátra nézek rá kifejezéstelen arccal. Túlságosan is elbambultam, de utol ért szóval nem kell idegeskednie.

- Hé, baj van? - kérdezi mostmár kedvesebben és nyugodtabban, mikor meglátta, hogy lehajtott fejjel haladok mellette a folyosón, ahol a diákok tömege halad el mellettem a következő teremhez sietve. Ránézek, majd megrázom a fejemet, és ezek után már nem is kérdezett többet.

Lementünk a lépcsőn, majd a hosszú folyosón mentünk végig. Kinéztem az ablakon sétálás közben, majd megláttam azt a srácot. Hihetetlen milyen hamar kiér a teremből, hogy gyorsan a szokásos helyére üljön. Mintha attól félne, hogy valaki oda ül mielőtt ő oda menne. Pedig ha tudná, hogy senki nem akar oda leülni...lehet örülne is annak. Vagy fájna neki? Nem tudom. Tudni akarom.

A következő órára mentünk és ez a nap is ugyanúgy telt el mint a többi. A haverjaimmal hülyültünk, de még sem éreztem magam boldognak és nem tudom ez mi miatt volt. Egésznap az a fiú jár az eszembe, hogy mi lehet vele, hogy jól van-e, hogy milyen lehet vele beszélgetni, és minden olyan kérdés, amire sajnos nem tudom a választ.

Szeretném őt megismerni, de félek attól, hogy mások mit mondanának. Mondjuk, kit érdekel? De mivan ha elveszítem ez miatt a barátaimat? Hiszen ők is kiszokták nekem beszélni ezt a fiút, és már azt tervezik, hogy oda mennek hozzá "dumálgatni". Őszintén, nem szeretném azt, hogy valaki vagy valakik megelőzzenek abban, amit én akarok először. Én akarom megtudni, hogy mi bántja a lelkét, és én akarok segíteni rajta! Ez a döntés már azóta a fejemben van elraktározva, amióta megláttam őt.

Amit tudok róla az az, hogy nálam idősebb egy évvel és végzős. Idén lesz a szalagavatója, de még suli eleje van és még nem kezdtek el gyakorolni. 12/D osztályba jár, bár ez nem tudom, hogy fontos-e, mindenesetre jó ha tudom. Gimis osztályba jár, míg én logisztikán vagyok, bár bevallom egyáltalán nem érdekel ez a szakma, csak úgy vagyok vele, hogy legyen azért egy ilyenem.

Elköszöntem a srácoktól majd a bicikli tárolóhoz mentem, ami nyitva volt és egy személy szedte le a biciklijéről a zárat, hogy elindulhasson. Ő volt az.

Fogalmam sincs miért, de izgatott lettem. A szívem gyorsabban kezdett dobogni, nagyot kellett nyeljek. Vettem egy mély levegőt és elindultam a tároló felé. A kis kavicsok hangja a lábam alatt, megzavarták a tevékenységét így felnézett, majd most először szemünk egymáséra talált. De sajnos ez nem tartott sokáig, mert zavarában és ahogy láttam ijedtségében gyorsabban kezdte kinyitni a zárat.

Az én biciklim a jobb oldali tartónál helyezkedett el a harmadikba begurítva, így én is oda léptem a sajátomhoz, és csöndben nem figyelve a másikra nehogy elijesszem vagy tőlem ijedjen meg kinyitottam a zárat. Miután sikerült, félve ránéztem és ő pont akkor gurította ki a tartóból a biciklit, majd gyorsan felült rá, én pedig eltettem a zárat a táskámba. Lopva felfigyeltem rá, amikor ki gurult a bicikli tárolóból, majd ő gyorsan eltekerve hagyta is el az iskola területét.

Én csak figyeltem előre eltöprengve azon, hogy milyen titokzatos egy fiú. De magamhoz kellett térjek, ugyanis minél előbb haza akartam érni, hogy lefeküdjek végre pihenni. Talán holnap bátrabb leszek, és legalább a közelébe ferkőzök.