Reményhez | YOONSEOK

elviharzott

Csütörtök a leghosszabb napom, ezért is utálom annyira. Nulladikal együtt tíz órám van ma, szóval a mai nap az halál.

De már a nap végénél tartok és éppen az utolsó előtti órára megyünk be. A szokásos helyünkre ülünk Kookal, és most vakírás óránk lesz, szóval itt vagyunk az egyik informatika teremben, ahol összesen 35 gép van, bár ez annyira nem fontos.

Én ülök a legszélén, mellettem Kook, Jin, NamJoon, JiMin és Tae és általában mi hatan szoktunk idegesíteni a legrosszabb tanárt, Mr. Lee-t, aki jövőre már nem fog itt tanítani. De azért még el kellett vállalnia ezt a évet, mert más tanárt nem találtak még helyette.

Szóval ezt az órát is szét hülyültük a fiúkkal, játszottunk online játékokon és viccből leállítottuk a hátunk lévőek gépét. Miközben ők csinálták a feladatot, néha néha mi is csatlakoztunk, de minket jobban lekötött a játék.

Kook egyébként rendesen szokta csinálni, ezért általában róla lesem le, hogy mit is kell csinálni, de Tae és JiMin akik nagyon szoktak bohóckodni Jinnel az élükön.

Miután véget ért az óra, a tanár jól lecseszett bennünket, de főként az előbb említett személyeket.

Leállítottuk a saját gépünket, majd kimentünk a teremből és siettünk töri órára föl a másodikra. Szenvedve lépdeltünk föl a lépcsőn, annyi szerencsénk volt, hogy föntről senki nem jött le, ezért nem kellett senkinek sem helyet szorítani, hogy elférjen. Jin négykézláb jött fel, Kook a korláton végig folyva, NamJoon inkább föl futott, és én és JiMin na meg Tae szintén szenvedve szedtük a hosszú lépcsősorokat.

- Hogyh ideh... miért...h..h..nemh... tudnakhh...tennihh egy... rohadth...lift..tehhtt... - lihegett JiMin, majd mikor sikeresen föl értünk ő azonnal hanyatt dobta magát az egyik fotelen.

- Jah...heh...bazeghhh... - esett le Tae táskája a határol, majd ő is ledobta magát egy szabad helyre.

Én próbáltam nyugodtan kifújni magam mikor leültem, de rólam is már folyt a víz. Komolyan mondom ide feljönni egy kész tesi óra. Egy két osztálytárs nőnk jókat nevettek most rajtunk, de ők is szenvedve szoktak ide feljönni csak ők jobban bírják.

Amint megérkezett a tanár bementünk, majd elkezdődött az óra ami most nem volt annyira unalmas, és a tanárnak is tök jó kedve volt.

Amikor megszólalt a csengő mindenki föl pattant a helyéről, majd siettek is ki az ajtón elköszönve a tanártól. Végre utolsó órának is vége tért, mehetünk haza.

Amilyen szenvedve jöttünk fel a lépcsőn most annyira sietve mentünk le, egymás hegyén hátán a srácokkal.

Mikor az udvarra nyíló ajtóhoz értünk gyorsan kipillantottam rajta, és megint megláttam azt a fiút. Azaz YoonGit.

- Mi az HoSeok? Megint láttál egy nagy madarat? - nevetett Jin, miközben a hátam mögé jött mögötte a többiekkel.
- Ti menjetek csak, mindjárt megyek. - mondtam érzelem mentes hangon, majd benyomtam az ajtót és kiléptem az udvarra.

YoonGi azonnal észrevett, amint meghallotta az ajtó csukódását, és csak úgy mint tegnap, ma is miután ijedten rám nézett heves pakolásba kezdett. Én viszont nem álltam meg, és oda mentem elé mielőtt felállt volna.

Meglepődve nézett föl rám, miközben én néztem le rá zsebre tett kezekkel.

- Szia. - köszöntem halkan, kedves hangnemben.
- Szia... - mondta még nálam is halkabban, miközben fejét lehajtotta. A mellette lévő szabad helyre figyeltem, majd vissza vezettem a tekintetemet rá.
- Leülhetek? - mutattam egy pillanatra a pad másik felére. Ő csak rám nézett, majd halványan bólintott egyet.

Beleegyezésébe szívem megint zakatolni kezdett és az izgatottság ellepte az egész testemet. Most nem ronthatom el, itt az alkalom, hogy megbarátkozzak vele!

Kis ideig még csöndben ültünk egymás mellett, miközben én azt figyeltem, hogy a fákról esik le a levél, és közben hallható a szél susogása. Meghitt pillanat volt, és a csönd nem volt egyáltalán kínos, legalábbis én nem ezt éreztem. YoonGira néztem, aki hasonlóan mint én a fákat nézte, ahogy a szél össze vissza fújja a leveleit és az ágakat.

Haja szemébe kapott a nagyobb szél miatt, így ajkaim egy kicsit elnyíltak szépségére. A nap pont az arcát sütötte meg, ami még szebbé tette őt, és egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet, annyira vonzotta a tekintetemet.

YoonGi viszont meg érezte, hogy figyelem őt ezért rám nézett, amire szívem megint dobbant egyet így már a torkomban is éreztem. Gyorsan elnéztem róla, majd a cipőmre néztem, és kínosan vakarni kezdtem a tarkómat.

- Milyen szép időnk van... - kezdeményeztem kínosan a beszélgetést, miközben föl néztem az égre.

Fél szemmel láttam, hogy rám néz, de nem volt annyi merszem, hogy én is rá nézzek. Egy kis ideig az arcomat fürkészte, majd ő is vissza nézett az égre.

- Igen... eléggé... - mondta kissé rekedtes mély hangján, amit nagyon jó volt újra hallani. Kis ideig még az eget kémleltük, de ezt meguntam, majd felé fordultam az egész törzsemmel amit ő észre vett, és kérdő tekintettel rám nézett.

- Szóval...csak... - kezdtem újra nehezen csak úgy mint tegnap, és aranyos tekintetétől megint zavarba jöttem. Fejemet lehajtottam, de ő még mindig az arcomat figyelte. - Bocsánatot szerettem volna kérni tegnap... csak...nem úgy sikerült ahogy azt elterveztem. - zavaromban felnevettem, miközben az ujjaimat piszkáltam. Erőt vettem magamon, és felnéztem rá egyenesen a barna szemeibe.

- De...de miért kérsz bocsánatot? - zavarodott össze.
- Emlékszel a tűz riadóra? - kérdeztem meg kissé félve, mire ő eltekintett a szemeimből, és máshová nézett inkább. Lassan bólogatott egy párat, majd én jobban elhelyezkedtem a padon.
- Tudom, hogy egy kínos helyzet volt és tudom, hogy ez miatt kerülsz is engem, de... én nem akarok ez miatt veled rosszban lenni... - néztem kérlelően rá, bár ő úgyse mert rám nézni.

- Nem lehetne, hogy elfelejtsük az egészet? - kérdezte ujjait tördelve.
- Öm...de persze... - lepődtem meg kérdésen, ami bevallom nagyon rosszul esett. Úgyse fogom tudni elfelejteni, az szinte lehetetlen.
- És... kérlek... többet ne gyere a közelembe... - állt fel, miközben a táskát a hátára tette. Én csak kikerekedett szemekkel néztem fel rá.
- Miért? - kérdeztem kissé szomorkásan. Ő lassan rám nézett, majd végül választ adott;

- Eddig is levegőnek voltam nézve, és nem szeretném ha ez után ez változna... Jobb nekem egyedül, úgy hogy senki se ismer. - mondta nehezen, de láttam a szemeiben, hogy rossz ezt neki kimondani.
- Nem! - álltam fel hirtelen. - Ne így gondold ezt! - néztem rá aggódóan. - Legalább velem beszélgess, kérlek! Olyan rossz téged egyedül látni... - néztem az arcát szomorúan, majd ő csak elnézett rólam ismét.

- Pedig én jól érzem magam egyedül...eltudom magamat foglalni, talán jobban is mint hogyha lennének barátaim. - rúgott félre egy követ.
- Velem se akarsz beszélni többet? - kérdeztem halkan kicsit félve a válaszától.
- Pontosan, és ha most megbocsájtasz sietnem kell külön órára! - mondta határozottan, és a válaszától össze tört a szívem.

De mégis mi volt ez a gyors hangulat váltás? Az előbb olyan kis szótlan volt, most meg olyan ideges és mérges lett hirtelen, hogy az már ijesztő volt.

Végig néztem ahogy bemegy az iskolába kissé kapkodva, majd tűnik el a látó körömből.

Úgy látom, hogy nehéz lesz közelednem felé, de mindent megteszek annak érdekében, hogy megbízzon bennem, több beszélgetés és ismeretség után.