Reményhez | YOONSEOK

haza kísér

- Hali YoonGi! - üdvözöltem őt mosolyogva. Mikor megláttam azonnal elszállt minden dühöm és rossz kedvem.

- Helló. - köszönt kissé lehangoltan, a megszokott mély, kellemes hangján.

Közelebb lépdeltem hozzá amit ő végig nézett, miközben még mindig vigyorogtam rá az orrom alatt. Mikor viszonylag közel kerültünk egymáshoz - persze, személyes teret azt mindig hagyok -, végre felnézett rám. Ez a tettje nagyon jól eset, hisz tudom, hogy milyen nehezen veszi fel velem a szemkontaktust.

- Sietsz haza? - kérdeztem minél aranyosabban és kedvesen.

A kérdésemre látszólag meglepődött, mert a szemöldökét felemelte, és a szemét jobbra-balra forgatta, mintha valamin nagyon elkezdett volna gondolkodni.

- Igazából most...nem. - adott végül választ.

- Mi lenne ha beülnénk valahova? - tettem fel az ötletet.

Mivel Kook az előbb hasonló dologgal jött elő ezért most van kedvem csavarogni. De mivel Kookot épp az előbb csalták el bulizni, így sajnos vele nem tudok elmenni, de mivan ha YoonGival megyek? Elvégre csak beülnénk valahova meginni valamit vagy elmehetünk sütizni.

- Hát én nem igazán szeretnék. Nem szeretem azokat a helyeket, ahol túl sok ember van. - hajtotta le a fejét.

Válaszára csalódottan elhúztam az ajkaimat, és átjárta a bűntudat a mellkasomat.

Tudhattam volna ezt róla. Bár most, hogy ezt megtudtam, ez nagyon fontos lesz a későbbiekben. Meg hát nyilván amúgy is.

YoonGi nem szereti az embereket és a tömeget. Valamilyen szinten megértem, bár én inkább vagyok társasági ember, minthogy egyedül meghúzódjak a sarokban. Sose szerettem egyedül lenni, olyankor mindig azt éreztem, hogy mindenki rajtam röhög és kibeszélnek, csak azért, mert nem vagyok senkivel.

- Rendben van YoonGi, nincsen semmi baj! - mosolyodtam el kedvesen, amire megint rám kapta a tekintetét.

A szemeiben egy halvány kis csillogást láttam meg. Fogalmam sincs mi lehetett az, de szívesen olvasnák most a gondolataiban.

De azt éreztem, hogy nem akarok még tőle elköszönni és még szívesen töltenék vele egy kis időt. Bár nem szeretném azt, hogy itt álljunk a suli előtt és csak beszélgessünk, ezért a következő ötletet vetettem fel;

- Ééés abban mondjuk benne vagy, hogy haza kísérjelek? - néztem rá kissé könyörgő szemekkel.

Legalább sétálok vele együtt, és meg is tudom hol lakik. Nyilván nem rossz szándékból akarom ezt megtudni, csak jó szándék van bennem, félre értés ne essék.

- Hát... jó. - rántott vállat, bár láttam rajta, hogy nem igazán van benne. - Legyen. - nézett rám.

- Biztos? Nem gond? - kérdeztem meg azért biztosan, mire ő hevesen megrázta a fejét.

- Hozod a bicajod? - mutattam a tároló felé, miközben hátra léptem egyet.

- Hoznám, de nem találtam meg otthon. - hajtotta le a fejét.

Én erre csak össze húztam a szemöldököm mert nem igazán értettem, de nem firtattam őt tovább ilyen kérdésekkel. Elindult egyenesen, majd én mellette haladtam zsebre tett kézzel, míg ő a táskája pántját fogta.

Fejét lefelé tartotta és egy darabig nem is szóltunk egymáshoz. Lassan sétáltunk, néha ránéztem mikor felemelte az útra a fejét, de ő nem igazán nézett én rám vagy nem mert. Nem igazán éreztem azt, hogy ez a csend kínos lenne, inkább azt, hogy mindketten elfáradtunk a suliban ezért beszélni is nehéz lenne.