Az annyira szeretett kihívásunk második felvonása. Újra én osztottam ki a dalokat, így mindenki íváncsi ki mit alkot, hogy ihleti meg őt a dal. Tarts velünk, és olvasd te is a csodákat.
Érezted már valaha úgy, mintha az életedet csak külső szemlélőként néznéd, és nincs kontrollod semmi felett? Amikor már minden szarságban részt veszel, mert tudod, hogy számodra már semminek sincs tétje? Még a halálnak sem.
Minden akkor kezdődött, mikor tizenöt éves voltam. Egy egyszerű fiú, aki mert nagyot álmodni. Orvos akartam lenni, az ideg sebészet legnagyobb neve, de minden megváltozott egy bizonyos estén. Fiatal voltam és szerelmes, bíztam benne, ő volt a boldogságom a nehéz, tanulással töltött napok után, azt hittem ő is így érez, de tévedtem.
Házi buli volt nála, nem voltunk sokan, én, ő, és még pár haverja. Iszogattunk, beszélgettünk minden féle témáról, amikor hirtelen minden elhomályosult. Idegen érintések, akaratos rángatások és a végtelen fájdalom, amire emlékszem. Akkor este olyan történt velem, amit sosem felejthetek el.
– Uram, itt nem szabad dohányozni.
Ez a hang... mintha egy angyal szólt volna hozzám. Felnézek és a látvány is igazolja gondolataimat. Csillogó, barna szemek, lágy arc, és gyermeki, gödröcskés mosoly. Azonnal elnyomom a csikkemet, amit ki is dobok. – Sajnálom, nem fordul elő többet. – Hajlok meg az égi jelenség szerű fiú elött. Talán csak pár évvel lehet fiatalabb nálam. – Semmi baj. – Szélesíti ki mosolyát, mivel azonnal elvarázsol. – Látom nincs túl jó passzban, jöjjön igyon meg egy teát, a ház állja. – Nyújtja felém kezét, amit tétovázva, de megfogok és azonnal berángat a mögöttem lévő kávézóba. Eddig észre se vettem, hogy itt vagyok. – Üljön le ide. – Irányít egy aranyos kis asztalhoz. – Milyen teát szeretnél? – Igazán nem kell. – Szabadkozom. – Akkor majd választok én. – Sietősen elindult a pult mögé, és koncentrálva elkezdett dolgozni.
Csak most veszem észre, hogy egyenruhában van, úgy tűnik itt dolgozik. Nekem még csak rendes munkám sincs. Futárként dolgozom, de őszintén, nem fizet túl sokat. Alap esetben meg sem engedhetném magamnak, hogy egy ilyen helyen fogyasszak. Lehajtom fejem szégyenembe, már csak azt veszem észre, mikor az orrom elé kerül egy gőzölgő bögre.
– Köszönöm. – Fonom ujjaimat a meleg mug köré, hogy kicsit felmelegítsen. – Igazán nincs mit, uram. Ha valamire még szüksége lenne csak szóljon. Jeongin a nevem. – Megkérhetlek, hogy ne magázz, Jeongin? – Mosolyodtam el, de gyorsan észhez tértem és a szám elé kaptam a kezem. – Én Seungmin vagyok, de nyugodtan nevezhetsz bárhogy. – Rendben, Hyung.
Mosolya beragyogta az elmémet, egy pillanatra úgy éreztem, mintha a fellegek felett lennék. Semmilyen drog vagy alkohol nem hatott még rám ilyen intenzíven. Évek óta a szívem újra elkezdett dobogni, de nem is akárhogy. Mintha kiakarna robbanni a helyéről, akárcsak egy koncerten a dobos ritmusos, gyors játéka.
– Mivel ma te vagy az utolsó vendégem, megengeded nekem, hogy elénekeljek neked egy dalt? – Kérdezte csillogó szemekkel, nem tudtam neki nemet mondani, de nem is akartam. – Én lennék a legboldogabb. – Mosolyogtam rá ma már sokadjára. Az utóbbi pár percben többet mosolyogtam, mint általában egy hónapban.
Helyet foglalt az aprócska széken, egy gitár társaságában és énekelni kezdett egy lágy dalt. Egyszerűen elbűvölt, minden más zaj elhalkult, mintha a víz alatt lettünk volna, de az ő hangját tisztán hallottam. Korábban azt mondtam ő egy angyal, de most úgy érzem, inkább szirén. Észrevétlenül felkeltem a helyemről és leültem elé a földre, végig a szemembe nézett. Hívogatott maga felé, elvesztettem talán az eszem, de mindennél jobban vágytam rá, hogy megérintsem, még ha csak az ujjam hegyével is. Most már értem a legendákat a szirénekről, akik énekükkel a halálba csalták a tengerészeket. Abban a pár pillanatban arra gondoltam, hogy igazából bármit megengednék, hogy tegyen velem.
Másnap energiával telve ébredtem. Már évek óta nem éreztem magam ilyen jól, bár nem tudom, hogyan értem haza tegnap este. Sokáig nem foglalkoztam vele, gondoltam sikerült végre kialudnom magam.
Teltek a napok és újra elkezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Megint megkívántam a füvet és egyéb szereket, de tartottam magam, nem akartam vissza zuhanni. Ki akartam szellőztetni a fejem és erre a sétát gondoltam a legjobb ötletnek. Pár sarokkal később nem tudom hogyan, de újra a kávézónál találtam magam. Megpillantottam Őt, és késztetést éreztem, hogy benyissak az épületbe.
– Szia, In. – Köszöntöttem a fiút. Mikor jöttem be tényleg? – Egy teát szeretnék, extra forrón, és édesen. – Máris készítem Minnie. Úgy látom jobban vagy, a múltkor eléggé fáradtnak tűntél. – Elém tolta a csészét és újra megvillantotta a gödröcskés mosolyát.
Sosem hívott még így senki, még csak nem is becéztek. Furcsa forróság robban szét a mellkasomban, pedig még bele se ittam az italomba. – Énekelnél nekem újra? – Hangom hallkan csengett, talán ki se mondtam a szavakat igazából. Vagy meghallotta, vagy gondolat olvasó, de újra elfoglalta a helyét a kis emelvényen, csakúgy, mint legutóbb, és egy másik dalba kezdett.
Megint úgy éreztem, mintha a víz alá rántottak volna, meg mertem volna esküdni, hogy a habokat érzem az arcomon, még a levegő is kezdett kifutni a tüdőmből. Önkénytelenül mozdultam, egyre közelebb értem hozzá, az arcára simítottam, éppen hogy érintettem a bőrét, mégis, mintha villámok cikáztak volna végig az ujjaimon egyenesen a szívem felé. Elgyengültem.
– Mire vársz még? Csókolj meg. – Énekelte az utolsó sort. Észrevétlenül csúsztatta tarkómra bal kezét, míg lassan egyre közelebb hajolt. Már csak pár milliméter választott el minket egymástól, mire megint magától mozdult a testem, és lágyan ajkaira simítottam sajátjaimat. Óvatos, tapogatódzó csók volt ez. Nem tarthatott tovább pár pillanatnál, mégis úgy éreztem, hogy megállt az idő. A testemből kiszállt minden erő, térdre rogytam előtte, de ő követtett mozdulatomban, el se váltunk egymástól. Érzékien simogatta arcomat, egyre hevesebbé vált, alig győztem követni. Újra elvarázsolt, azt kívántam bárcsak az enyém lehetne az idők végezetéig. Egy hete találkoztunk először, mégis kész voltam mindenemet felajánlani neki, amim csak van.
Azt mondják, ha egy szirén behálóz énekével, nincs menekvés örökre a csapdájában ragatsz, mintha megszűnne körülötted a világ, és onnantól ő számít neked annak. Ezt történhetett velem is, én Kim Seungmin, Yang Jeongin, a szirén csapdájába kerültem, de nem is akarok menekülni. Eddig semmi értelme nem volt az életemnek. Drogokon és alkoholon éltem, amelyek majdnem tönkretettek. De amint az életembe lépett ez a tengeri, csodálatos lény, felszabadultam békjóim alól. Nem éreztem elvonási tüneteket, csak akkor, ha nem lehetett a közelemben. Talán ez a legjobb mellékhatás, amit eddig valaha éreztem.
Ha az a végzetem, hogy örökké a bűve alatt kell éljek, hát állok elébe, hisz ő eddig a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem.
Köszönöm, hogy megmentettél, In.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
