Just Two Songs BL.🔞 Befejezett.

23.

Left and Right (asanoya, smut)

"Mint egy szivacs,

Esetleg, mint egy szomjazó vándor a nyári pusztaságban,

Mint egy növény a forróságban,

Mint egy jó diák tanárja intelmeit,

Úgy ittam magamba szavait."

(Dorothy?)

Régebben azt hittem a legrosszabb dolog, ami történhet, hogy a csapat miattam veszít röpiben. Hogy nem tudom játékban tartani a labdát és mindenkit cserben hagyok... Azt hiszem igazam volt, de szerencsére jelenleg nincsenek meccseink. Az edzéseken viszont érzem, hogy egyre jobban kijövök a formámból. Ez bosszantó. Nagyon felbasz! Mindjárt belerúgok valamibe!

– Minden rendben, Noya?

Futott mellém Asahi, mikor újra simán elestem, ahelyett, hogy megmentettem volna a labdát.

– Muszáj lenézni?

Vágtam hozzá, kicsit sem kedvesen. Igazándiból jóban vagyunk Asahival, és nem szeretek bunkó lenni vele, de komolyan gyűlölöm, ha valaki lenéz! Jó, attól nem akartam megbántani a fiút.

– Noya! Azt kérdeztem rendben vagy-e. Az érdekel, hogy vagy, nem azt hogy miért van ma rossz napod, vagy hogy miért nem tudsz koncentrálni...

– Komolyan? Elegem van belőled!

Bukott ki belőlem meggondolatlanul. Szemeimbe egyből könnyek gyűltek, hiszen rögtön megbántam szavaimat, de akkor már késő volt. Asahi visszasétált játszani, én pedig úgy döntöttem eleget használtam a normális röpisek levegőjét, úgyhogy fogtam magam, és úgy, ahogyan voltam leléptem. Az egyenruhámat belegyűrtem a hátizsákomba és már ott sem voltam.

Úton hazafele be akartam menni a kisboltba, venni fagyit. Hiszen a rosszabb napjaimon nem szokott érdekelni sem a cukor, sem a kalória, ami az édességben van. De most érdekel, hiszen ha ilyen maradok, Asahi a végén még beszélgetni sem fog velem...

A fejemet megrázva sétáltam tovább. Vagyis sétáltam volna.

– Noya! Vettem fagyit. Mondd el, mi bánt kérlek...

Nézett rám komolyan Asahi. Vagyis az emlékemben, hiszen most nem jött utánam. Lehet észre sem vette, hogy eljöttem.

Az emlék felidézésének hatására újra könnyek gyűltek a szemembe, de most inkább a tehetetlen düh miatt. Aminek levezetésére felrúgtam egy kukát, majd utána egészen hazáig egy követ rugdostam, ami bár nem segített, legalább lefoglalt kicsit.

Mikor beértem a házunkba, egyből az emeleten levő szobámba siettem, nem volt kedvem senkivel beszélni. Tehetetlenül vetettem le magam az ágyra, majd fel is álltam. Mivel drága szüleim előrelátásának köszönhetően van boxzsákom, legalább fél óráig azt püföltem, mikor is kopogtak az ajtómon.

– Tanulok!

Kiabáltam ki, hiszen azt hittem anyukám az.

– Hallom...

Lépett be Asahi. Engedély nélkül, de kivételesen nem húztam fel magam. Bár ha ideges lettem volna se tudtam volna sok mindent csinálni, mert a kezeimet vérzésig ütöttem a zsáknak.

– Noya... Látom, hogy baj van. De a kezeid... Nem gondolod, hogy ez azért már túlzás?

Kérdezte aggódva, mire én duzzogva lehuppantam az ágyamra.